Amikor a fiunknak hiába van számos, korának megfelelő játéka, mégis a neki nem való, felnőttesebb játékokat szeretné kipróbálni, mindig megvan a lehetőség, hogy valamiféle egyszerűsített szabályokkal szórakozzunk. Vagy esetleg, ha a játék működésében logikai elemek is fontos szerephez jutnak, koncentrálhatunk ezekre is.

No, nem mintha nem magyaráztam volna el a Kamisado teljes szabályát a fiamnak, annyira egyszerű az egész. Lépj előre egyenesen vagy átlósan azzal a tornyoddal, amelyiken a jel olyan színű, amilyen színű mezőre az ellenfelünk lépett a tornyával; aki először átér az ellenfél alapvonalára, megnyerte a legegyszerűbb alapjátékot. Természetesen amilyen egyszerű ez az alap, annyira képes zárlatot okozni az agyban a szükséges őrült gondolkodásmennyiséggel: felnőtt játékosok hosszan merednek a táblára, végiggondolva lépésük következményeinek következményeit, mielőtt megmozdítanák egy-egy tornyukat. Összehasonlításképpen, egy talán hatéves kortól játszható egyszerű dámajáték kismiska ehhez képest.

Bár a játék zseniális, nem négyéveseknek való. Érdekes módon a legnehezebben az „átlós mozgás” fogalmát sikerült megértetnem Miskával, de azért ez is sikerült. A játékot pedig a szabályok szerint játszottuk, kivételesen kifejezetten tanító jelleggel, amire valamiért nagyon is vevő volt. Vagyis minden egyes lépése előtt megnéztük, melyek azok a színek, amelyekre már nem lenne ajánlatos előrelépnie, mert akkor én biztosan bevinném az adott tornyomat az ő alapvonalára. Minden magyarázatomat megértette és elfogadta, és mindig a megfelelő színek közül választott.

Ám mivel a Kamisadóban egy lépésre előre gondolkodás még bőven nem elég a győzelemhez, így is mindig én vittem be a tornyomat elsőként a szemközti alapvonalra. Ez nem zavarta, tudván, hogy a játék még nem neki való, de alternatív szabályt javasolt: ne az első torony bevitelével nyerjünk, hanem az nyerjen, aki előbb viszi be az összeset! Ezt rögtön megvétóztam, mert a játék működéséből következően közel lehetetlen ezt megvalósítani; először ötre csökkentettük ezt a számot, majd a tapasztalatok figyelembe vételével háromra.

Így az esélyek már sokkal inkább kiegyenlítődtek (ráadásul akárki is győzött, mindkettőnknek lehetett sikerélménye), mert én tudatosan az első torony bevitelére koncentráltam, azonban ez az eredmény rögtön megnyitotta az utat a további tornyok előtt – rendszerint az első bevitt torony máris olyan színre lépett, amilyen toronnyal ő is beléphetett hozzám és így tovább. Nyilvánvalóvá is vált, hogy a játék eredetileg miért csak az első torony beviteléről szól, ellenben a kaotikusabb alternatív verzió már szórakoztatóbb végkifejletet jelentett egy négyéves számára, így a vidám befejezés miatt újra és újra nekikezdett a játék oroszlánrészét kitevő hivatalos verzió gondolkodós-tanulós részének.

 

Csakúgy, mint a Kamisado, a Tobago is úgy került elő, hogy Miskának felrémlett, mintha régen nézegette volna a darabjait… „Volt egy sziget, és azon voltak fák és szobrok, amik forogtak”, mondta, és előpakoltam a Tobago dobozát. Ebben a kincskeresős játékban a játékosok együtt rakosgatják össze egyszerre akár négy elásott kincs „térképdarabkáit”, aztán ha már megvan a kincs, autójukkal gyorsan odamennek érte, kiássák, és a kincsvadászathoz történt hozzájárulásuk arányában és sorrendjében vesznek belőle.

Az úgynevezett „térképdarabkák” igazából információmorzsák, ikonokkal elmagyarázva: az egyik például azt mondja, hogy a kincs a legnagyobb erdőben van, a másik azt, hogy nem egy vagy kettő mezőre kunyhótól, a harmadik azt, hogy egy pálmafa szomszédságában.

No, mi ezzel a résszel játszottunk, méghozzá úgy, hogy én adtam az információkat – raktam le a lapokat és értelmeztük közösen az ábrákat –, Miska meg megmutatta, merre lehet a kincs (egyszerre csak egy, nem kell még túlbonyolítani). Ahogy az igazi játék során is, amikor már valamennyire behatároltuk a kincs fellelési helyét, leraktunk kis fakockákat az összes olyan mezőre, amelyen az még lehetett. Amikor újabb információs lapot játszottam ki, a fiam levette azokat a kockákat, amelyeket sikerült kizárni ezzel. És amikor végül már csak egy kocka maradt, odagurult a kis dzsipjével a térképen, felvette a kiskockát, felcsaptunk egy kincskártyát is, és ez volt a kincs, amit sikerült megtalálnia.

Versengés, egymással kibabrálás, efféle persze semmi nem maradt ebben a játékban, de nem is kellett: itt most az ő kincskereső kalandjait éltük meg sok-sok fordulón keresztül.

És ekkortájt történt az is, hogy valamelyik feladványokkal teli, egyszemélyes doboz geometriai formáival foglalkoztam betegen az ágyamban, ő pedig odajött és megkérdezte, mit csinálok. Végül a hatvan, nem gyerekeknek való feladvány közül a kilencedikig eljutott egészen minimális segítséggel, így akkor már bántam kissé, hogy karácsonyra nem is gondoltam arra, hogy logikai fejtörőket válasszak neki. Sebaj, majd legközelebb… Ahogy a karácsonyra kapott játékokra is legközelebb térek rá.