December 25-én is karácsonyoztunk, nagyszülőkkel, ahol is a fa alatt a másik olyan társasjáték várt a fiamra, amit a korábban neki megmutogatott lehetőségek közül kiválasztott: a Geistertreppe, magyar címén Szellemlépcső.

A Kis varázslótanoncokat is kiadó Drei Magier rendesen ráérzett, hogy a boszorkányok, varázslók, szellemek világa izgalmasan szórakoztató a gyerekeknek, és ehhez a témához szépen kapcsolható a mágnes valódi, mai napig különleges és valós fizikai csodája is (szerintem, ha a felnőtteket kérdeznénk, négyből három biztosan nem tudná elmagyarázni, miért is vonzza a mágnes magához a vastárgyakat). A lassan tízéves Szellemlépcső éppen a szellemes témára épül, szellemes módon (ha-ha).

A történet rém egyszerű: a romos épületben a huncut kölykök azért osonnak fölfelé, hogy megijesszék az öreg szellemet – és az ehhez illő mechanizmus is a lehető legalapvetőbb, amire az ember fia egy gyerekjátéktól számíthat: dobunk a kockával, és annyit lépünk, amennyit az marad. Csakhogy, mondja a keretsztori, és itt jön a trükk a játék működésében is: a gyerekeket kifigyeli a többi szellem, és úgy döntenek, inkább ők tréfálják meg a gyerekeket – mondjuk úgy, hogy amikor szellemfigurát dobunk, megszállják őket. Mindebből kihozhatnánk valamiféle korhatáros horrorféleséget is, mondjuk fehér ruhás, hosszú, fekete hajú japán lánykákkal, de szerencsére efféléről szó sincs: ezek a szellemek kifejezetten bájosak.

És ami a működést illeti, itt afféle itt a piros, hol a pirosozás következik ebből az ötletből: a szellemek megszállják a gyerekeket, vagyis rájuk rakjuk a szellem-„poharakat”. Hogy az akart vagy akaratlan leskelődést elkerüljük, a szellemfigurákba beépített mágnes magához szippantja a figurák fémkalapját, így felemeléskor nem látszanak ki a kísértetek szoknyája alól. És ha már minden figurát megszálltak, nagyon kell figyelnünk: ahányszor szellemet dobunk (a kocka két oldalán is a vidám lepedőlények láthatók, vagyis ez átlagosan minden harmadik dobás esetén be fog következni), két kísértetfigurát ki kell cserélnünk a rozzant lépcsőkön, míg 1, 2, 3 vagy 4 dobása esetén továbbra is lépnünk kell – azzal a figurával, amelyikről azt gondoljuk, a miénk.

Viszont elég egyetlen pillanatra nem figyelni, amikor valaki épp a mi figuránkat rejtő bábut cseréli ki egy másikra, és már ott is a baj. A játékot ugyanis az nyeri, akinek a figurája a célba elsőként bejutó szellem szoknyája alatt lapul… Lehet tehát izgulni egészen a végső, nagy leleplezésig, és nagyon örülni, ha sikerült nyernünk.

A karácsonyi játékok között a Szellemlépcső is igazi sikernek bizonyult. Játszottuk sokszor, minden rokonnal, minden ismerőssel. Ahogy páran megjegyezték, ezt felnőttekkel is vidáman lehet játszani, különösen esetleg némi alkohol hangulatot és memóriaromlást egyszerre fokozó hatásával megtámogatva. Hát még úgy, ha a nagyobbaknak ajánlott szabálymódosítást is bevetjük! A játékosok színét (hogy ki melyik figurával van) ugyanis kis színes fakorongok jelzik. A szabályverzió értelmében, ha szellemet dobunk, eldönthetjük, hogy két kísértetfigurát, vagy két színes korongot cserélünk el egymással, vagyis a sikerhez itt már a játék során végig tudnunk kell(ene) mind a négy kölyök fellelési helyét…

Egy valamivel több mint négyéves kissráctól persze nem várhatjuk el, hogy mindig képes legyen végig koncentrálni, így Miska is gyakran elvesztette a fonalat – egyszer ki is fejtette a vágyát, hogy játsszunk úgy is majd, hogy nincsenek szellemek (vagyis egyszerű kockadobálósdis szabállyal). Ez azonban még nem történt meg, mert azóta nem kérte, annál lelkesebben játszik a szabályok szerint, vígan dobálva a dobókockát és tologatva a fehér figurákat. Nagymamája meg is kérdezte tőle egy ilyen lendületes játék során:

-          Miska, te melyik szellem alatt vagy?

-          Hát mit tudom én! – kiáltotta vidám vállrándítással a kis unoka, és előretolta valamelyik szellemfigurát…