A balatoni nyaralásnak nem a társasjátékokról kell szólnia. Na jó, főleg nem. Azért a biztonság kedvéért az ember elpakol pár játékot, lehetőleg egy dobozba többet is – oké, oké, ezúttal túlzásba estem, két dobozba 12 játékot csomagoltam és az egész mellé bedobtam még a Qwirkle zsákját is.

De persze ennyi játékra nem is számíthattam. Igaz, arra sem, hogy amikor az előre lefoglalt szálláshoz érünk, senki nem nyit ajtót, és sürgősséggel kereshetünk családostul, após-anyósostul újabb szálláshelyet, ami estére azért mégiscsak sikerült, és amely egyébként annyira nem volt rossz, csupán az eredetihez tartozó szauna hiányzott belőle, így ennyivel több időnk juthatott más programokra. No és persze arra sem számíthattam, hogy tíznapos balatoni tartózkodásunk során végig vagy nyúlós-felhős idő lesz, vagy zuhogni fog az eső, konkrétan egyetlen napot leszámítva, amikor a víz még mindig olyan hideg volt, hogy az egész csopaki strandon egyedül úsztam benne délelőtt.
Szóval jutott idő játékra is. Ekkor jöttem rá a nagy tanulságra: legközelebb gyerek-társasjátékot is viszek magammal. Tíz nap a Balatonnál, bezárva két szobába, gyerekekkel, családdal, hát, pihentetőbb napokat is el tudok képzelni ennél. Amikor a gyerekek aludtak (napközben és este), akkor gyakran elővettük a játékokat (végül is, játszottunk 23 játszmát tíz különböző játékkal). Délutánonként így is néha korábban ébredtek, mint hogy befejeztük volna az aktuális játékot, így Miska rövid idő elteltével már kikövetelte mindennap a hónapok óta megszokott „nézzünk apajátékot!”-adagját. Nézegettünk hát színes kártyapaklikat, rakosgattuk a pálcikákat és kéznyomos jelölőket a Kahuna táblájára és forgatgattuk a malacot az Artus tábláján.

De még így is teltek délelőttök, délutánok teljesen szobába zárva (amikor az eső szemerkélt, akkor legalább útnak indultunk, máskor a közeli étterem fedett teraszán sopánkodtunk az időjáráson és csevegtünk a gyerekszerető pincérlányokkal), és egy idő után anyósom kijelentette: játszani szeretne. Gyengénlátó, Scrabble-kedvelő hölgyről van szó, így sejtettem, mi fog tetszeni neki: elővettem hát a Qwirkle zsákját, amely egyfajta absztrakt szín- és formakombinálós Scrabble-nek nevezhető nagyméretű, jól látható szimbólumokkal ellátott, fekete falapkákkal. A játék, ahogy azt előre sejtettem, nagy sikert aratott (azóta már saját példánya is van belőle), de az izgalmas feladat az volt, hogy ismétlődő Qwirkle-játszmáink során hogyan foglaljuk el a gyerekeket.


Lányom, alig egyévesen, még nem tudott sétálni, úgyhogy ő kevesebb problémát jelentett (csupán mindig odamászott az asztalhoz, és ellopott pár falapot az anyjától vagy a már kirakottak közül), a csaknem hároméves Miskát viszont már le kellett kötni valamivel. Erre kitaláltunk egy felelősségteljes feladatot neki: ő lett a Bank (ezt nagyon szerette, ezt a szuper szerepet, hogy tudniillik ő egy Bank). Vagyis miután a játékosok 1–6 lapkát kitettek a táblára, mindig megmondták neki, hány lapkát kérnek a kezében szorongatott zsákból. Ez sok szempontból remek ötlet volt. Amellett, hogy a háromnegyed órás játék során végig feladata volt, vagyis ő maga is szabályok szerint vett részt az eseményekben, ráadásul érezhetően fontos és megbecsült szerepben, korának megfelelő kihívást jelentett a megfelelő számú lapka kivétele, így korát talán meghaladó számolási készsége is fejlődhetett.

Persze kényszerrel nem lehet megszerettetni senkivel a játékot, így az is előfordult, hogy ha megunta, egyszerre mindkét gyerek az anyját teperte le valamiféle pankrációra emlékeztető hadművelettel – nem csoda, hogy bár feleségem máskor nyilván könnyedén verné a mezőnyt az ő képességeivel, ezúttal néha mi nyerhettünk (szóval minden szempontból jó ötlet volt ez).

Érdekes társasos vonulat volt még a nyaraláson, hogy a csopaki játszóterek fel vannak szerelkezve a Tic Tac Toe (a 3×3-as „amőba”) görgethetős, köztéri változatával. A jelekkel felszerelt sárga hengereket mindkét kölyök élvezettel pörgetgette, de Miskának elkezdtem magyarázni a szabályokat is, amiket meg is értett, bár taktika terén még nyilván irányítgatnom kellett néhány lejátszott játszmánk során. A legaranyosabb talán az volt, amikor egy játszmában én nyertem, de ő folytatta, így 1:1 lett az állás, majd megpörgetett még egy hengert, és így végül 2:1-re nyert…


Csodás nyaralásunk végén Miskával kettesben utaztunk haza a vonaton (a többiek autóval mentek). Az út során sokféle módon szórakoztattuk egymást, de többek között egy kockás füzetben megmutattam neki, hogyan játsszák a nagyobb gyerekek az amőbát (amelynek nemzetközi elnevezése egyébként Go-moku, hiszen Go-táblán, Go-kövekkel játszható és kedves előtanulmányt jelent a Go stratégiáinak elsajátításához). Aztán pedig elővettük az egyik apajátékot, konkrétan a Fifty Fifty című kártyajátékot, ami több izgalmat is kínált. Egyrészt remekül össze lehetett illesztgetni benne a szomorú kék és a vidám sárga holdacskákat (angol nyelvterületen a játék Yin Yang néven fut és a jinjang fekete és fehér felét illesztgetjük össze), másrészt végig lehetett nézni a kártyákat. Mintegy ötször az egész paklit.

Pedig a kártyák nem túl izgalmasak: 1-től 50-ig számozott lapokról van szó, amelyeken a dupla holdacska (napocska?) egyre szomorúbb. Nem is igazán ez kötötte le a fiamat – hanem a számok. Magam is meglepődtem, hogy minden kártyát elnézve hangosan felkiáltva mondta, hogy milyen számot láthatunk a kártyákon. Számára ez, a kártyák végignézése is remek fejlesztő játéknak bizonyult, viszonylag folyamatos sikerélménnyel, hiszen érezhette, hogy dicséretem és meglepetésem igazán őszinte.
(Két hónappal később, amikor már óvodába járt, az óvónővel végignéztek egy számolós könyvet. „Néha összekeverte a hatost meg a kilencest – magyarázta az óvónő. – Nem javítottam ki, legyen mit tanulnia még a következő három évben.”)