játszma

Mielőtt az ünnepek végeztével végre visszatérhettem volna dolgozni, sok olyan dologra jutott időm, amire máskor nem – például játékok szabályait olvasgattam, esetleg fordítgattam is magamban. Bár alapfokon sem tudok németül, a társasjátékos németem az elmúlt évek alatt egészen magas szintre fejlődött, ezért nekiestem a Cards4You szabályainak. Emlékeztetőül: ez az a Németországból rendelt kártyajáték, amely 4 játékot ígért 4 éves kortól, és annak idején komoly csalódást okozott, mivel a négyből mindössze egy szólt a négyéveseknek, egy (az itthon repülős/autós kártyaként ismertté vált Trumps) hatéveseknek – ráadásul az utóbbi a nyelvfüggősége révén csaknem használhatatlan –, továbbá egy hét-, egy pedig nyolcéveseknek.

No, miután elolvastam a hét- és nyolcéveseknek szóló játékok (Zwölf és Hamstern) szabályait, meglepődtem, hiszen az utóbbi 80%-ban megegyezett a karácsony óta játszott Cheeky Monkey (Monkey Business) legkisebbeknek (négyéveseknek) szóló szabályvariációjával.(Álljon itt egy rövid megjegyzés, mivel a Cards4You tudomásom szerint itthon nem elérhető. Játszhatunk ilyet, vagy legalábbis ehhez nagyon hasonlót más kártyajátékok kártyáival is: használhatjuk például a Csótánypóker állatait, valamelyiket (mondjuk a csótányt) kinevezve dzsókernek – ebből  néhány lapot kivehetünk a pakliból, ne maradjon 3-4-nél több belőle. De akár dupla – esetleg szimpla – franciakártya-paklival is próbálkozhatunk: válasszuk ki például a 3-as, 6-os, 10-es, J, Q, K, A kártyákat és a dzsókereket a játékhoz…)

A majmos játék szabályait nem írom le újra (megtalálhatók az arról szóló bejegyzésben),  csak a különbségeket jelzem: itt az azonos számú kártyák egy körben való felhúzását kell elkerülni, illetve a megfelelő számmal ellátott kártyákat ellopni az ellenfeleinktől – vagy, ezúttal, a dobópakli tetejéről. A pakliban található dzsókereket pedig (nem túl meglepő módon) dzsókerként használhatjuk, ezzel ellopva kártyákat a dobópakliról vagy ellenfeleinktől.

A nyolcéveseknek ajánlott játék megértésével, a majmos játék ismeretében, Miskának semmi gondja nem akadt. Ezért fellelkesültem, és gondoltam, a hétéveseknek ajánlott játékot, a Zwölföt is kipróbálhatjuk a paklival. Aki ismeri a Poison vagy a Too Many Cooks című játékokat, annak valamelyest ismerős lehet a játékmenet, bár eltérések is akadnak. Itt a kezdőjátékos kijátszik egy kártyát a kezéből, amelynek hangosan bejelenti az értékét, és erre rakjuk rá az újabb kártyákat. Ha másmilyen színű lapot játszunk ki, akkor ez az érték az új lap értékével megnő. Amikor a játékos már nem tud újabb lapot lerakni anélkül, hogy az összérték 12 fölé menne, kénytelen elvinni az egész paklit, és persze az nyer, aki először szabadul meg a lapjaitól. No, ez a szabály viszont már megfeküdte Miska gyomrát, és bár a szabályok szerint játszottunk, látható volt, hogy sem a szabályt, sem a taktikát nem érzi át igazán – nem is szívesen játszotta végig az egészet.

Itt elgondolkodtam: hogy lehet az, hogy a nyolcéveseknek ajánlott játékkal vígan eljátszadozik, a hétéveseknek ajánlott viszont még nyilvánvalóan nem neki való? Meg úgy egyáltalán, miért van az, hogy bizonyos ötéveseknek szóló játékok (például a Quoridor Kid, aminek azóta a „felnőtt változatát” beszereztük) megértésével még hadilábon áll, sőt még 4+-os is akad, amelyiknek a taktikai szépségeit csak tanulgatja (Carcassonne gyermekei), miközben a legtöbb hatéves kortól ajánlott játékot már vígan tudja játszani?

A válasznak sok összetevője van, és ebből csak az egyik az, amikor az életkor-besorolást meghatározók tévednek – akár szakmailag, akár ostoba törvények, rendeletek miatt. Utóbbi ékes példája az a szabályozás is, amely az egy-két éveseknek való játékokra is kötelezően rárakatja a „Fulladásveszély! 3 éves kor alatt nem ajánlott, mert apró, lenyelhető részeket tartalmaz”  felirat, akkor is, ha például kártyajátékról vagy kizárólag nem lenyelhető részeket tartalmazó dobozról van szó. Sokkal hosszabb és költségesebb lenne ugyanis a kiadók, forgalmazók számára az az eljárás, amely során bebizonyítanák, hogy ez a játék kisebbeknek sem veszélyes… ezért inkább a dobozokon az „1 éves kortól” felirat a 3 éven aluliaknak nem ajánlott matricával osztozik.

Tulajdonképpen ehhez hasonló az az ostoba amerikai szabályozás, amelynek megfelelően Amerikában egy bizottságnak, korosztályos tesztközönségnek kellene döntenie egy-egy játék életkor-besorolásáról.  Egyfelől sajnos ezek az emberek nem nevezhetők célközönségnek, másfelől éppen emiatt a kiadók sem vesződnek sokat ezzel az eljárással. Inkább rákerül például a mindenhol máshol nyolcéves kortól ajánlott Takenoko játékszabályára, hogy 13 éves kortól, és a probléma letudva. Még akkor is, ha ez gyakorlatilag rontja az eladásokat: a 8-13 éves közönség lemarad róla, míg a 13 éves kor fölöttiek egy része már „komolyabb” játékokkal játszana szívesen, ezért amikor megkapja a játékot, hamarosan rossz hírét kelti…

De még fontosabb, hogy a gyerekek különbözők. Van, aki hároméves korában már el tud számolni százig és a leírt számokat is felismeri, míg más csak hatévesen jut el ugyanerre a szintre (ez nem verseny! A szülő akkor követi el a legnagyobb hibát, ha emiatt kétségbe esetten próbálja felzárkóztatni a kölyköt ahelyett, hogy többnyire hagyná, hadd alakuljon ki magától ez a képessége – bizonyos kor alatt egészen mindegy, mikor jut el képesség szinten egy-egy tudás elsajátításáig). Az is lehet, hogy a háromévesen számoló-olvasó kölyök eközben még pálcikaembert sem tud rajzolni, míg a másik már kész Leonardo… Vagy az egyik gyors, a másiknak a memóriája jó, és így tovább.

És egy dolog a képesség, másik dolog a tapasztalat. Aki két és féléves korától társasjátékokat játszik, négyévesen valószínűleg már többnyire játszani tudja az ötéveseknek ajánlottakat, ötévesen pedig már a hat-hét éveseknek ajánlottakat is – legalábbis azokat, amelyek esetében a tapasztalat (az akár szándéktalan „korai fejlesztés”) pótolhatja a máskülönben még nem feltétlenül meglévő képességeket (és talán ez megmagyarázza azt is, hogy például a Quoridor Kid miért 5+-os játék, miközben a korosztálynak ajánlott játékokat gyakran játszó gyerekeink ennek taktikai mélységeit még egyáltalán nem látják át – itt ugyanis a szabályok egyszerűek, mint egy három és fél éves kortól ajánlott játékban, csupán a megfelelő gondolkodás képessége hiányzik még).

Ez utóbbi, a tapasztalat a  legfontosabb, ami miatt a sokat játszók nemcsak azt nem értik, hogy felnőtt embertársaik számára miért lennének bonyolultak a szerintük tökegyszerű (mondjuk 16 oldalas játékszabállyal ellátott) társasok, de azt sem, hogy „Miért írják az Agricolára, hogy 12 éves kortól/miért ajánlotta a habkönnyű 7 csodát (10+) a Spiel des Jahres zsűrije a gyakorlott játékosoknak való díjra, amikor a hat-hétéves gyerekem már vígan játssza ezeket?” Hát azért, mert az ajánlás jó esetben nem számít a játékos tapasztalatára; a doboz felirata azt sugallja, hogy egy átlagos képességű társasozni vágyó gyerek különösebb tapasztalat nélkül hány éves kortól értheti meg és élvezheti a játékot.

Meg úgy egyáltalán, átlagos képességek esetén kinek való a játék. Jó-e például, ha a hatéves korig örökmozgó gyerekeket ötévesen másfél órára lekötjük egy bonyolult játékkal, felhalmozva bennük egy rakás levezetetlen mozgásvágyat, ami aztán értelmetlennek tűnő agresszióként jelenik meg náluk? Jó-e, ha a saját preferenciáinknak megfelelően csak olyan játékokat adunk nekik, amik a kombinációs, logikai, számolási képességeit fejlesztik, bőven a korosztályát vagy a számára szükségest meghaladóan, miközben a memóriájával, kommunikációs készségeivel, érzelmi fejlettségével kevésbé törődünk? Jó-e egyáltalán, ha annyira a fejlesztésre koncentrálunk, hogy közben éppen az élvezetet felejtjük el, azt, ami miatt az ember egyébként a legszívesebben játszik? Sok gyakorlott, megszállott játékos például lenézi, megveti a nagyon szerencsefüggő játékokat, és ha ilyen utálattal viszonyulnak ezekhez, előbb-utóbb valószínűleg a gyerek is éppen így fog gondolkodni róluk. Pedig a szerencse szerepe ebben a korban rém szórakoztató, egyben megnyugtató is tud lenni – szórakoztató a teljes kiszámíthatatlansága révén, és megnyugtató, mert ha elveszítjük a játékot, akkor sem kell feltétlenül magunkat hibáztatni érte.

Kezdek nagyon elkanyarodni a kiinduló támától: miképp lehetséges, hogy a nyolcéveseknek ajánlott Hamstern felfogásával, játszásával Miskának semmi gondja nem akadt, míg a Zwölf (7+) kifogott rajta? A válasz egyszerű: leginkább a majmos játékos és korábbi tapasztalatok miatt könnyű játszania a Hamsternnel, miközben a Zwölf nemcsak kombinációs, de olyan szintű aritmetikai képességeket is igényel, amelyeknek elsajátításával még gyerekcipőben jár. Ugyanis bár tud már kisebb számokat összeadni és kivonni egymásból, azért ehhez többnyire az ujjait veszi segítségül. Márpedig ennél gyorsabb fejszámolás szükséges ahhoz, hogy egy összeadogatós kártyajáték élvezetes lehessen. Arról nem beszélve, hogy kártyával a kézben nehéz az ujjainkat használni a számoláshoz…