Amint megismerte a kezdőknek való verziót, Miskát teljesen magába szippantotta A Gyűrűk Ura (Reiner Knizia gyerek-társasjátéka) világa. Rögtön újrajátszást követelt, ráadásul a haladó szabályokkal. Ezek több témát, több (gyerekekre méretezett) döntést, és főleg: több mókát visznek a játékba, úgyhogy rögtön az első ismétléskor már a haladó szabályok szerint játszottunk.

Amint azt a legutóbb leírtam, a játékban a Megyétől jutnak el hobbitjaink (kockadobások segítségével) a Végzet hegyéig, Szauronhoz (ahogy Miskának elmagyaráztam, a nagyon rossz varázslóhoz). Útjuk során barátokra tesznek szert és ellenségekkel küzdenek (mindkettő lapkák formájában került a táblára, illetve az ellenfelünk útjának nehezítésére használt nazgűlok fabábukként); az nyer, akinek sikerül a pálya végén legyőznie Szauront.

Az egyik kiegészítő szabály Mordor környékén jelent nehezítést. A Végzet hegyéhez vezető utakon (és különösen a hosszabb utakon) toronyszimbólumok találhatók. Ha ilyen utat választ a játékos, és ráadásul a köre végén ilyen, toronnyal ellátott mezőn áll, könnyen lehet, hogy meglátja őket a nagy szem – konkrétan akkor, ha belenéznek a palantírba, Tolkien történetének mágikus gömbjébe. Ilyenkor egy másik játékos a vörös üveggolyót titokban elrejti az egyik kezébe, és az aktív játékosnak tippelnie kell, melyik kéz üres. Ha sikerült, hurrá! Ha viszont nem, akkor Szauron meglátja, hol vagyunk, és az alattvalóit arra utasítja, hogy kapjanak el minket. A játékos így bekerül a pár mezővel visszább álló toronyba, ahonnan csak szám dobásával juthat majd ki (erre 5:1 az esélye, tehát a büntetés csak minimális).

A palantír semmi komoly döntést nem ad a játékhoz, ellenben rettentően jó móka. A „melyik kezemben van” játék izgatott kuncogást vált ki, és persze nincs szebb öröm a kárörömnél, amikor Apát már megint bezárják a toronyba…

A másik kiegészítő szabály döntési lehetőségeket is ad. A barát-korongok ugyanis felhasználhatók többféleképpen, akkor, amikor a játékos úgy gondolja, hogy szeretné használni őket. Ha küzdelem során Szauron szemén áll meg a pörgettyű (ilyenkor vége lenne a körünknek, és a következő játékoson lenne a sor), egy barát segítségével folytathatjuk a harcot. Ha dobtunk és léptünk, egy barátért újra dobhatunk és léphetünk. Ha pedig a palantírba néznénk bele, akkor is jó szolgálatot tehet egy barát, hogy mégse kapjanak el minket. Ez már kérdéseket vet fel a gyerkőcben: mikor is lenne a legjobb használni ezeket a barátokat? (Arról nem beszélve, hogy egy variáns szerint pontokat is kaphatunk a megszerzett barátokért…) Logikus lépésként Miska gyakran oda-vissza járkál a barátok között, hogy minél többet szerezzen magának, akiknek aztán majd később jó hasznát veheti…

A játék nagyon fellelkesítette Miskát, aki lelkesen mesélte mindenkinek az eseményeket, ráadásul a mitológia is magával ragadta – amikor azt kérte, meséljek még A Gyűrűk Uráról, igyekeztem a legbékésebb-kedvesebb részleteket kiemelni – vagy a legkedvesebbeket, mint az erdő pásztorai és asszonyaik kapcsolatát. Talán az egyetlen, aminek megértéséhez még talán a gyermeki agy fekete-fehér látásmódja kevésnek bizonyult, az Gollum karaktere, aki egyszerre jó és rossz is – nála egyébként bevezettük azt a házi szabályt, hogy bár ellenségként kell legyőzni, utána barátként is felhasználható. Eközben Miska anyja aggódva, és némileg rosszallóan kérdezte meg tőlem: vajon jól tesszük-e, hogy ilyeneket játszunk egy óvodással? A „helyes” választ természetesen nem tudom, ezért csak a véleményemet tudom leírni.

Először is, Tolkien világa nem teljesen egyenlő azzal, ahogyan a ma már nagy mesélőként elkönyvelt, de a múlt évezredben még színtiszta trash-horrorfilmeket készítő Peter Jackson filmre álmodta, a látványos erőszakra a könyvbelinél több hangsúlyt fektetve. Szerencsére a társasjáték rajzolói is tudták, hogy gyerekeknek dolgoznak, ezért a grafikák bár nem bugyuták, főként a „bájos” szóval leírhatók. A történet pedig, főleg a részletek kifejtése nélkül… Nos, alapvetően a skandináv és kelta népmese- és mondavilágból építkezik, és a klasszikus mítoszok felépítését másolja. Szóban, vázlatosan elmesélve nem félelmetesebb vagy intenzívebb bármelyik népmesénél. (Arról nem is beszélve, hogy a szörnyekkel való küzdelem során a játékban szerintem ha megkérdezném, Miska még csak meg sem tudná mondani, mik azok a piros kockák, amiket leveszünk a lapkákról - nem is kell hangsúlyoznom neki.)

Persze, vannak, akik a népmesék borzalmaitól is megkímélnék a gyerekeket; kerüljünk el minden olyan történetet, amelyikben gonosz szereplők vannak, mondják, és inkább daloljunk a kis piros traktorról… Nem fogok most részletekbe menően értekezni erről, de évtizedek pszichológiai tanulmányai mutatják, hogy ez alapvetően téves és gyerekekre nézve káros megközelítés. Sokkal jobb, ha a gyerek megtanulja a mesékből, hogy a gonosz, a gonoszság igenis legyőzhető, csak akarni kell, csak tenni kell érte – legyen szó külső vagy belső gonoszról. A gonoszokkal való küzdelmet pedig nem a maga naturalisztikus módján fogja elképzelni (a levágott fej után a nyakból lüktetve fröcsögő vérrel, kiontott belekkel), hanem a maga szintjén, a neki megfelelő részletességgel. (Ezért sem szeretném tízéves koráig megmutatni neki, hogyan képzeli el mindezt egy horrorrendező.) Miska farsangkor lovagnak öltözött – hát nem óriási szerencse, hogy volt a csoportban egy hercegnő és egy sárkány is? Remekül el tudtak játszani, és mégis mindenki túlélte az esetet.

A Lord of the Rings gyerekjáték kapcsán az igazi meglepetést azonban a lányom okozta. Egy nap, amikor kettesben maradtunk otthon, odajött hozzám, és azt mondta, „Játsszunk!”

– Mit játsszunk? – kérdeztem vissza, azt gondolván, párkeresőzünk, vagy esetleg állatokat fogunk sorba rendezni a király és királynő segítségével.

– Nazdúlosat! – kiáltotta Borcsa, ellentmondást nem tűrő hangon.

Azt gondoltam, látta már valamikor Miskát játszani, és elirigyelte tőle a mókát. Azonban már a tábla felpakolásakor, értő segítségét látva rájöttem, hogy ennél többről van szó – hiszen ő már játszott is ezzel!

Kicsit meglepődtem, mert pár héttel korábban még a kétévesek szabad akaratával formálta saját szája íze szerint egyszerűbb játékokban is a szabályokat – de most végig hajlandó volt a szabályok szerint játszani, sőt még a palantír játékba hozását is követelte, mert természetesen számára is ez a legviccesebb dolog a társasban, még akkor is, ha ehhez az ő keze még túlságosan kicsi.

Pár hét alatt a szabályok szerint játszani nem hajlandó lányomból a hatéveseknek szóló társast félig haladó szabállyal játszó lányommá vált? Nem kicsit döbbentem meg ezen, még akkor sem, ha azért láthatóan nem értett még teljesen minden szabályt (főleg a pörgettyű három különböző helyzetben történő alkalmazásakor az eredmény értelmezését). és az eseményeket is még csak az ő saját szintjén értelmezte. Úgy tűnik, a könyvekben is olvasható két és fél éves kor valódi határátlépést jelentett számára is…

Igaz, ami igaz, az életkoron felül van még egy tényező, ami (aki) még biztosan sokat segített. Ezt a tényezőt Miskának hívják. Márpedig Borcsának az ő okos és erős bátyja talán még nálunk is nagyobb példakép…

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!