Véget ért a nyár, amit ép ésszel legfeljebb csak vízparton lehetett elviselni, úgyhogy talán sokaknak nem kifejezetten a társasjátékozásról szólt ez az időszak. Most azonban, szeptember kezdetével visszatér a hétvégi apuka rovat, és az egyre hosszabbodó estéknek hála, talán otthon is egyre gyakrabban kerül ismét játék az asztalra.

Ezúttal azonban nem asztali játékról lesz szó, főleg azért, mert nagyobb helyet foglal annál, hogy csak úgy elférjen egy átlagos méretű asztalon. Időben is visszaugrunk a tavasz végére: gyereknap alkalmából került a kölykök birtokába a PitchCar. Eredetileg a PitchCar minit akartam beszerezni, amelynek a tartalma megegyezik a PitchCaréval, csupán méretében kisebb (az még asztalra is elférhet) – ám éppen ezért, úgy gondoltam, talán a még ügyetlenebb gyerekkezeknek is kevésbé felelhet meg. (Lábaknak igen, de ez most mellékes.)

A PitchCar ugyanis ügyességi játék, remekül fejleszti a gyerekek kézügyességét és célzóképességét, miközben egyáltalán nem gyerekjáték – a doboza szerint hatéves kortól ajánlott, de láttam már felnőtteket vérre menő küzdelemben PitchCarozni… Nem véletlen, hogy annak idején, 1996-ban, amikor a Spiel des Jahres kitérőt tett az összetett, gondolkodós játékok irányába (ehhez az évhez köthető minden idők talán legösszetettebb Spiel des Jahres-nyertese, az El Grande; pár év kellett még, mire a zsűri rájött, hogy a nagyközönség számára nem biztos, hogy célravezető az ennyire bonyolult játékok díjazása), a PitchCar különdíjat kapott. Akkor még ugyan Carabande néven futott Jean du Poël játéka, de a korlátok színét leszámítva (akkor sárga volt, most piros) tökéletesen megegyezett a 2003-ban megjelent PitchCarral.

A játék tipikusan megfelel az „egyszerűen nagyszerű” jelzőnek. Nem másról van szó, mint pöckölgetős autóversenyről – a játékosok az autót jelképező korongjaikat próbálják a többiekkel versengve körbepöckölni háromszor a moduláris pályán. Moduláris, vagyis elemekből épített pályáról van szó: a dobozban található egyenes és kanyarodó útszakaszokból rakhatjuk össze jó pár módon az autópályánkat. Erre a dobozban láthatunk pár alaprajzot, de természetesen magunk is kitalálhatunk új pályákat.

A pálya felépítése maga is jó móka, sőt egy négy év, kilenc hónapos gyereknek talán magánál a versenynél is élvezetesebb. Máskor is órák szoktak eltelni az otthoni, fából készült sínpályák minél kreatívabb megépítésével, hogy aztán kétszer körbetolja rajtuk a vonatokat, úgyhogy ez nem is lepett meg igazán. Az egyszerű versenypálya-alaprajzok viszont új kihívást jelentettek: ellentétben a neki még bonyolult LEGO szerelési rajzokkal vagy a már együtt (de még nem egyedül) épített Quadrilla golyópálya összeszerelésével, ezek az alaprajzok már éppen követhetőek egy ekkora gyerek számára is, és kellő sikerélményt okoz, hogy sikerül összeraknia őket.

Maga a játék egyébként egyoldalas szabályt kapott, vagyis tényleg nem bonyolult. Először illik egy gyorsasági futamot tartani: minden játékos egyszer körbepöcköli az „autóját” a pályán, és közben számoljuk, hogy hány pöckölésből teljesítette a kört. Aki a legkevesebből, az kezd majd a versenyben. A verseny során a játékosok felváltva követik egymást: egyet pöckölnek az autójukon, majd a következő játékoson a sor. Ha az autó lerepül a pályáról, vissza kell tenni oda, ahonnan indult. ha egy másik autót röpít le, akkor mindkettőt vissza kell tenni a kiindulási pozícióba.

Sokat segítenek a korlátok, vagyis a kis műanyag sínek (azok a bizonyos eredetileg sárga, most piros izék), amelyek minden pályaelem egyik oldalán állnak (kanyarban mindig kívül). Ezek nemcsak megakadályozzák, hogy folyton kirepüljön a járgányunk a pályáról, de komoly segítséget is jelentenek az előrehaladásban. Ügyes célzással így akár több kanyart is bevehetünk egyszerre: a műanyag síneken az autónk megpattan, vagy ha oldalról találjuk el, a sínek mentén siklik, és bizonyos pályák esetén még az is előfordulhat, hogy a pálya felét megtesszük egyetlen pöccintéssel. Természetesen ilyenkor dagadó mellkassal be is lehet söpörni az elismerő tekinteteket, avagy felhördüléseket.

A korlátok ugyanakkor kis nehézséget is jelenthetnek: ha az autónk éppen mellettük áll, nehéz lehet pöckölni – de a szabály megengedi, hogy az autónkat legfeljebb egy autónyival arrébb rakjuk az ügyesebb célzás érdekében. Erre szükség is van, különösen egy kisgyerek esetében, akinek még a célzás egyáltalán nem megy jól, és atyai szeretettel kell terelgetni afelé, hogy egyáltalán jól próbálkozzon a kölyök.

No igen, szóval négy év, kilenc hónaposan úgy tűnt, Miska még egy icipicit túl fiatal ehhez a játékhoz (Borcsáról nem beszélve, akinek a játék azt jelentette, hogy néha megfogta a rózsaszín autót, és arcán komoly koncentrációval körbevitte a pályán). Meg kellett hát találni, hogy miként lehet Miska számára is élvezetessé tenni a játékmenetet. Meg is találtuk, így ma, szeptember elsején, Miska az ötödik születésnapján már őszintén örülhetett a PitchCar kiegészítőjének – de erről már egy későbbi bejegyzésben írok majd részletesebben.

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!