Szeretet ünnepe ide vagy oda, gyerekkoromban a karácsony a család találkozásán kívül elsősorban természetesen az ajándékokról szólt, azokról, amiket kaptam, naná! És bár gyakran hallottam, hogy jobb adni, mint kapni, ezt a szép eszményt a huszonéves koromig biztosan nem tudtam magaménak érezni. Végül, legkésőbb akkor, amikor gyerekeim lettek, igazán sikerült ráérezni a dolog ízére. Jelen cikk karácsonyi tanulsága sem más: jobb adni, mint kapni. De hogyan értsük ezt a gyerekekkel való társasjátékozásban?

Nemrégiben egy angol nyelvű társasos fórumon szegezte nekem egy gyakorló (társasjáték-őrült) szülő a logikusnak hangzó kérdést: „Miért játszanék velük kifejezetten gyerekeknek készült játékokat, amikor egészen képesek játszani az úgynevezett felnőtt játékokkal? Bármi, ami kifejezetten gyerekeknek készült, kevésbé jelent nekik kihívást, nekem pedig nem szórakoztató.” És ismerek olyan társasőrülteket is, akik az Agricolát játsszák a hatéves gyerekükkel, mondván, képes megérteni a szabályokat, és ami nem megy fejből, azt játék közben folyamatosan magyarázzák neki.

Nos, erre is gondolok, amikor azt mondom, jobb adni, mint kapni. Ha a gyerekemnek akarok játékot venni, ha a gyerekemmel akarok játszani, az a legkevésbé fontos, hogy számomra milyen a legszórakoztatóbb játék. A kiskölykökkel a kedvenc „felnőtt” játékaikat játsz(at)ó apákról a sztereotipikus apafigurák jutnak eszembe, akik azért vesznek villanyvonatot a kölyöknek, mert egész gyerekkorukban sóvárogva nézték a gazdag gyerekek villanyvonatát. A jó szándék kétségbevonhatatlan, azonban nem vagyok benne biztos, hogy egy felnőtt és egy kisgyerek között is fennáll az a bölcsesség, hogy „add másnak azt, aminek te magad a legjobban örülnél!”. Ilyen alapon felnőtteknek való filmeket is nézethetnék a gyerekeimmel (óvodai tapasztalatból mondom, van is sok szülő, aki ezt megteszi).

Nem árt, ha van némi fogalmunk egyrészt arról, hogy mi való igazán a korosztálynak, mire képes az agya, mi az, ami éppen a megfelelően stimulálja; másrészt persze arról, hogy mi az, amit a mi gyerekünk tényleg szeretne. A fent idézett illető máshol leírja, hogy a hatéves gyerekének „gondjai vannak a döntéshozatallal, és ha fáradt, egyszerűen képtelenség vele bármit játszani, amiben döntést kell hoznia”, miközben „érdekes módon, ha pontozás nélkül játsszuk a Carcassonne-t, könnyen el tudja dönteni, hova rakja a lapkáját.” Bingó! Ezért ne játszassunk vele olyan játékot, amelyben még a korosztályának túlságosan nehéz döntési helyzetekbe kényszerül; ezért adjunk a kezébe olyat, amely megfelel a korának és képességeinek, és miközben esetleg jelent némi kihívást, kellőképpen el is szórakoztatja.

Igen, ezért adjunk neki kifejezetten gyerekeknek való játékokat. Vagy ha fejlettebb a koránál (például nagyobb testvérei miatt), esetleg valamivel nagyobbaknak valókat, olyanokat, amelyek szintjével már sikeresen meg tud küzdeni – miközben igazán jól érzi magát. Egy hatéves lehet, hogy végig tudja nézni a Harry Potter összes epizódját, és lehet, hogy megérti egy egy-két órás, a sikerhez bonyolult döntéseket igénylő játék szabályait, de nem biztos, hogy ez az, amire igazán szüksége van.

Adjuk tehát azt, amit szeretnének? Félig-meddig azt mondanám, igen. Igen ám, de honnan tudná a gyerek, hogy neki mi a jó? Lehet, hogy az egyik szuper verseny-autópályát szeretne, ami aztán egy héttel később már a szoba sarkában porosodik, a másiknak pedig az a horrorfilm tetszik, aminek a plakátján olyan viccesen grimaszol a bácsi. Nem kérdés, hogy terelgetni kell őket, segíteni kell a választásban: egyelőre erre például csodálatosan működőképesnek tűnik óvodás korú gyerekkel az a módszer, hogy karácsony és születésnap előtt én kiválasztom azt a néhány játékot, amelyik szerintem jelenleg leginkább neki való lenne, majd ismertetem vele a kínálatot, és hagyom, hogy ő válasszon közülük. Ezzel megtörténik az előszűrés: garantálom, hogy bármi mellett dönt, jó játék fog hozzá kerülni, ugyanakkor a döntést rá bízom. És bár szeretem azt hinni, hogy ismerem az embereket, eleddig minden egyes alkalommal más mellett döntött (pl. Pino Sortino, A kis varázslóinasok), mint ami az én titkos favoritom volt. És eleddig a döntései remekül be is jöttek, tehetem hozzá azonnal.

Hogy mit, hogyan „adunk” a gyereknek, arról nem csak a szó fizikai értelmében van szó, vagyis nem csak arról beszélünk, hogy milyen játékot vásárolunk neki és milyen játékot veszünk le a polcról, hogy játsszunk vele. Ugyanilyen fontos az is, hogy hogyan játszunk vele. Mindenképpen győzelemre játszunk? Mindenképpen ragaszkodunk a szabályok betartásához, a játék befejezéséhez? Tényleg elvárjuk egy párévestől a „felnőttes” társasjátékozási kultúrát? Ezekre is azt mondom: adni jó! Egy párévessel elsősorban nem azért játszom, hogy én élvezzem. Nem azért, hogy mindenképpen legyőzzem. Ha közben néha felugrál a játéktól, azt is igyekszem elfogadni, még ha meg is mutatom a példát, hogy hogyan kell játszani. Azt is pozitívan fogadom, amikor játékvariációkat javasol; legfeljebb majd rájön, hogy úgy kevésbé működik az egész. És játék közben végig figyelem: ha például egy valamivel hosszabb játékot érzem, hogy közben megunna, magam javaslom, hogy hagyjuk abba akár a vége előtt. A lényeg itt is az, hogy ő fejlődjön vele, ő tanuljon belőle, ő élvezze a játékot. (És akkor talán idővel, a maga idejében majd a mi kedvenceinket is szívesen játsszák majd velünk. :) )

Hiszen ez az, amihez fel kellett nőni, hogy megértsem: azért jobb adni, mint kapni, mert tényleg nincs nagyobb öröm a pozitív visszajelzésnél, annál, amikor a szeretteink arcán látjuk az ajándék okozta örömöt, vagy akár a gyerekeinken nemcsak az örömöt, de a fejlődést is... És persze a gyerekek még igazán őszintén tudnak örülni annak, ha kapnak…

És hogy mit szeretnek kapni, az már-már karácsonyi zárszónak is tökéletes, akármilyen közhelyes is. Aminek az agricolázó hatéves és a szüleivel Gazdálkodj okosan!-t játszó kamaszfiú egyaránt a legjobban örül, nem más, mint amit ilyenkor a szülőtől igazán kap: a szülő idejét, figyelmét – a törődést, a társaságot.

Játsszunk tehát együtt sokat a gyerekekkel a téli szünet alatt! A rovat 2014-ben jelentkezik legközelebb; addig is, mindenkinek meghitt, békés, közös örömökkel teli ünnepeket kívánok!

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy jövőre se maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!