Időről időre előfordul, hogy egy-egy olyan társasjáték is előkerül ebben a blogban, amely jelenleg Magyarországon nem kapható. Ám - bár sokan szeretik afféle ajánlónak tekinteni mindazt, amit ide írok – nem győzöm hangsúlyozni, hogy a játékokat mindig a gyerekek ízlésére kell szabni, így semmi garancia nincs arra, hogy ami Miskának vagy Borcsának tetszik, az az olvasók gyerekeinél is sikert arat majd. Továbbá azokról a játékokról, amelyeket fontos lépcsőnek érzek a gyerekeim társasjátékos „nevelésében”, akkor is írnom kell, ha ezzel időnként nem nyújtok sok segítséget a szülőknek. Bocsi.

Most ilyen játékról lesz szó: a King Arthur: The Card Game-ről, amely egy tíz évvel ezelőtti (a várakozásokkal ellentétben nagy sikerré nem váló) mozifilmhez kapcsolódóan jelent meg, így mostanában nem csoda, hogy nem található meg a játékboltok polcain (bár szemfüles kereséssel az interneten mindig találhatunk pár eladó példányt.) Rövid történeti okoskodásként megjegyzem, hogy egy évvel korábban, 2003-ban ugyanennek a játéknak az előzménye, a King Arthur: The Board Game is megjelent ugyanettől a kiadótól, ugyanettől a tervezőtől – igen, igen, Reiner Kniziától –, amely bár hangos sikert nem aratott, elsőként alkalmazta azt az elektronikával és hangfelvételekkel történő irányítással kombinált játéktáblát, amely pár évvel és pár próbálkozással később meghozta neki az Év játéka díjjal párhuzamosan az Év gyerekjátéka díjat is (Wer war’s?) – kár, hogy a dolog nyelvfüggősége miatt a játék sosem jutott el hozzánk. No, de ez tényleg csak némi történeti kitekintés; a kártyajátéknak  a témán (lovagok harca sötét erők, veszélyes teremtmények ellen) kívül nem sok köze van az elődjéhez.

A King Arthur: The Card Game nem igazán gyerekjáték, nyolcéves kortól ajánlotta anno a kiadó, ami nagyjából megfelelő besorolás, de gyakorlottabb kölyökkel viszonylag könnyedén játszható. Legalábbis úgy éreztem, ez az a szint, ami talán addigi tapasztalataival már megfelelhet az októberben már valamivel több mint ötéves Miskának, miközben említett témája – kalandok teljesítése sárkányok és szörnyek lovagok általi legyőzetésével – bizton bejön neki, ami így is lett. A szokásosnál összetettebb szabályok már nem okoztak neki gondot, az illusztrációkat és a témát pedig egyenesen imádta; nem csoda, hogy jó néhányszor játszottunk már azóta is.

Miről is van itt szó? A játékosok lovagkártyákat tartanak a kezükben (három színben, mindegyiken egy vagy esetleg kettő lovaggal), illetve esetleg Merlin-kártyákat (ezek dzsókerek, mindenesetre jó alapot nyújtottak rögtön arra, hogy Miska elmerülhessen a kerekasztal lovagjainak mitológiájában).

A lovagokkal szörnyeket, ellenségeket, sárkányokat győzhetnek le: ezek ereje (1–5) a négyféle színben (piros, sárga, zöld, kék) kirakott kártyák sarkában látható. Az ellenségkártyákat véletlenszerűen csaptuk fel, és addig fordítottunk fel belőlük sorra, amíg nem került ki az asztalra valamelyik színből négy lap. No, ezek közül gyűjtögetünk legyőzött ellenségeket magunknak egyforma színű lovagkártyák segítségével.

És hogy miért? Mert az ellenségek legyőzésével sikerülhet pontot érő kalandokat (a Szent Grál megszerzése, Excalibur, lovagi torna, csata a vikingek ellen, tengeri szörnyeteg stb. stb.) teljesítenünk. Kalandkártyából tizenöt akad; a tizennegyedik teljesítésével ér véget a játék. Ezek a kalandkártyák az legyőzött ellenségkártyák különböző kombinációi révén teljesíthetők: az egyikhez például négy különböző színű ellenségkártyát kell beadnunk,

a másikhoz kettő, legalább 3-as értékű kártyát;

a harmadikhoz piros lapokat (sárkányokat) megfelelő összértékben és így tovább. A játék fő döntési faktorát az jelenti, hogy meg kell éreznünk, mikor melyik kalandkártyá(k)ra hajtsunk rá, mikor melyik éri meg a legjobban, melyikeket akarja megszerezni az ellenfelünk és így tovább.

A cél és az eszköz tehát már ismert, de még a játék konkrét menetét is meg kell ismerni, és ezt a lépést Miska könnyedén vette: amikor sorra kerülünk, több lépésen lehet végigmennünk, kötelező sorrendben. Először is, ha akarunk, kirakhatunk új ellenségkártyákat, de csak akkor, ha egyik színből sincs már kint négy, és egészen addig kell felfordítanunk lapokat, amíg nem lesz kint valamelyik színből négy darab. Ez után megküzdhetünk egy ellenséggel valamelyik színből: ha a kezünkben lévő, azonos színű lovagkártyák (és/vagy Merlin-kártyák) értéke eléri az ellenségkártyán látható számot, akkor ezek „befizetésével” megszerezzük az ellenséglapot. Legyőztük a csúnya szörnyet, hurrá!

Harmadik lehetséges lépésként megszerezhetünk egy kalandkártyát az azon feltüntetett feltételek teljesítésével. Ezt jó csinálni, mert ezért lesz sok pontunk, és ilyenkor jól ki lehet nevetni apát, akinek esetleg pillanatnyilag kevesebb pontja van. Végül felhúzunk lovagkártyát: egyet, ha az előző két akció bármelyikét végrehajtottuk, vagy kettőt, ha nem. Természetesen a játék végén az nyer, aki több pontot gyűjtött össze.

Ezek már egy gyerekjátéknál összetettebb szabályok, kivételekkel, sorrendben végrehajtott cselekvésekkel, döntési és mérlegelési helyzetekkel: bár felnőtteknek való játékként korábban egy kicsit laposnak éreztem a King Arthurt, főleg az alapszabályát, sőt el is akartam adni, ám végül Miskával mindez teljesen más megvilágítást kapott. A kölyök ezt követően gyakran követelte is, hogy játsszunk vele, miközben folyton kérdezgetett, vajon mire valók a dobozban található színes pecsétek (kartonból kivágva)? Amikor már úgy éreztem, otthonosan mozog a játék világában, engedtem a nyomásnak, és megtanítottam neki a haladó játék szabályait is, jelezvén, hogy azért ez valószínűleg neki egyelőre még túl nehéz lesz.

A haladó játékban nem annyira egyszerű legyőznünk az ellenséget, mint az alapszabály szerint. A megfelelő számú és színű lovagkártya kijátszása esetén ugyanis csak egy pecsétet tehetünk az adott ellenségkártyára, amelyet csak akkor szerezhetünk meg, ha az adott színből az utolsó kártyára is valaki pecsétet rakott. Vagy esetleg megtámadhatjuk még egyszer a kártyánkat, újra kifizetve az árát, amely esetben soron kívül is megszerezhetjük azt. De még arra is lehetőség van, hogy rögtön elsőre kettős támadást indítsunk, kétszeres értékű lovagkártyát fizessünk ki, azonnal megszerezve a lapot. A játék ezzel a pár apró módosítással sokkal komolyabbá, taktikusabbá válik, és rögtön olyan érdekes taktikai megfontolások bukkannak felszínre, amelyeket a szabály olvastán még nem is sejthetnénk. És amelyeket természetesen egy ötéves még nem igazán lát át. Bár a játékot érdekesnek találta ebben a formában is, érezhetően sok volt ez így neki, és következő játszmáink során már – az ő kérésére természetesen – a pecsétek a dobozban maradtak.

Az alapjáték azonban azóta is népszerű; éppen a hétvégén sikerült újra kalandokba bocsátkoznunk a ködös Angliában. És mivel lovagi becsületszavamat adtam valamire (hogy az egyik kalandkártyát nem fogom elorozni az orra elől), végül felemelt fejjel kellett elszenvednem vereségemet…

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!