A Kang-a-roo egy olyan játék, amit nem akartam beszerezni. A gyakorlott társasozók meglehetősen gyenge értékelést adnak neki, úgyhogy sosem érdekelt igazán. Aztán egy kedves ismerősöm beszerezte, és beszámolt róla, hogy a gyerekek, akikkel próbálta, mennyire élvezték ezt az "egyszerű szabályú, de hangulatos játékot", amellyel vagy nyolcszor is játszottak egy nap alatt. Az érdeklődésemet sikerült felkelteni, és amikor a keresztfiamnak, Marcinak valami kis társasjáték-féleséget kerestem az ötödik születésnapjára, végül emellett (a doboza szerint 6 éves kortól ajánlott játék mellett) döntöttem.

Miről szól a Kang-a-Roo? Először is, a magyar és közép-európai kiadás ezen címét egyáltalán nem értem: az angol nyelvű eredeti kiadás még szójáték, "Catch-a-Roo", ami gyakorlatilag annyit tesz: "kapj el/ragadj meg egy kengurut". A közép-európai kiadásban a kötőjeles szétszabdalásnak nagyjából nulla értelme van. No mindegy, ennyit a címről, amelynek angol változatából valamelyest kiderül, miről is van szó: a játékosok kengurut próbálnak gyűjteni maguknak. Konkrétan tizenegy különböző színű, de azonos formájú - egyébként viszonylag nagy, kifejezetten gyerekkézbe való - kengurut, vagyis színvakoknak nem feltétlenül ajánlott a játék, nem színvak gyerekeknek annál inkább.

A játékot 55 kártyával játsszuk. Ezek kengurukat ábrázolnak tizenegy különböző színű háttér előtt. Mielőtt elkezdenénk, pár lapot visszateszünk megtekintés nélkül a dobozba, majd minden játékosnak osztunk öt-öt lapot. Amikor sorra kerülünk, nagyon egyszerű a tennivalónk: ki kell játszani egy kártyát a kezünkből, majd a megfelelő színű kengurut magunkhoz venni. Az ugribugri állat tehát odaugrik hozzánk, ezt jól el is lehet játszani.


De mi van akkor, ha az adott kenguru már másik játékos tulajdonában van? Hát tőle is elvesszük - hacsak nem próbálja megvédeni! Ha ugyanis támadás esetén ő is kijátszik egy ugyanilyen színű kártyát a kezéből, azzal megvédte a kenguruját. Borcsa kezdettől fogva játszott velünk a születésnapi partin, így nagyon hamar megszokottá vált vele az alábbi szóváltás:

- Kérem a ... színű kengurut! - mondom én, kirakva a megfelelő színű lapot.
- Nem adom! - válaszolja hetykén, és ő is kijátszik egy ilyen kártyát.

No de van még egy szabály: ilyenkor a támadó játékos kijátszhat egy újabb ilyen színű kártyát.

- Kérem a ... kengurut! - csapja ki huncut határozottsággal az első kártyát.
- Nem adom! - válaszolom én a megfelelő lappal.
- De adod! - jön a vidám viszontválasz, apa játékosan fancsali arcát kitörő kacagással jutalmazva.

Természetesen, bár ez nem gyakori, még ezt is ki lehet védeni, sőt a támadó akár az ötödik ilyen kártyáját is kirakhatja - tovább viszont már biztos nem megy a küzdelem, hiszen minden színből csak öt lap van a pakliban. A kenguru megszerzése (vagy megóvása) után mindenki kiegészíti újra öt lapra a kezét, és a következő játékoson a sor. A játék addig megy, amíg mindenki ki nem játszotta az utolsó lapját is a kezéből.


Nos, bár Marci és Miska is jól elvolt a játék kipróbálásakor, Borcsa volt az, akinek igazán nagyon tetszett az egész, annyira, hogy vele még este felé is játszani kellett a Kang-a-root (jó, jó, a fiúk hamarosan Marci születésnapra kapott legújabb csodás LEGO-készletével és az ajándékdömping egyéb elemeivel voltak el eközben). Ezt a lelkesedést még sosem láttam rajta társasjáték kapcsán, így pár héttel később, a névnapjára (december 4.) meg is kapta tőlünk a játékot.


Hogy mi a titok, amellett persze, hogy a szabály valóban rém egyszerű és a kenguruk megfelelően gyerekbarátok? Borcsánál két indokot látok erre. Az egyik általános erénye a játéknak - amellett, hogy a kenguruszerzés mindig ad egy apró sikerélményt (csupa öröm tehát a játék), a végén is szinte mindig jut minden játékosnak legalább kettő állat, vagyis senki nem érzi magát nagy vesztesnek. Borcsánál pedig, akit esküszöm, nem mi szoktattunk rá a nőcis színekre, külön pozitívum, hogy rózsaszín és lila kenguruk is vannak a játékban.

Amikor először játszottuk, a keresztfiaméknál, egy kicsit segítettem is abban, hogy megszerezhesse ezeket, így pont ezzel a kettővel fejezte be a játékot, és a boldogsága határtalan volt. Számára tehát kétféle győzelem is létezik a Kang-a-rooban: a valódi (ha övé a legtöbb kenguru) és a szubjektív (ha sikerül legalább a lila és a rózsaszín kenguru egyikét megszereznie és megtartania). Három és egyharmad éves kislányként egyébként nem igazán örül neki, ha egy-egy kenguru elugrál tőle, ha pedig egyik privát győzelmi feltétele sem jön be, akkor egy kissé el is tud kámpicsorodni - ez az a pont, ahol értem a magasabb korhatár-besorolást, hiszen ez a játék egyáltalán nem hasonlít a három-négyévesek barátságos, egymásnak rosszat nem okozó társasaira ebből a szempontból.


Első hallásra egyébként ezek a szabályok nemcsak pofonegyszerűek, de szinte tisztán szerencse alapú játék hatását keltik. Ennek fényében talán furcsának tűnhet, hogy azt írtam, segítettem Borcsának a lila és rózsaszín kenguruk megszerzésében - és igen, itt van a másik pont, ami miatt voltaképpen egyetértek a játék 5 éves kortól való ajánlásával (közép-Európán kívül ugyanis ezt a korhatárajánlást kapta). Ugyanis bár arra nincs befolyásunk, hogy milyen kártyákat húzunk, a kijátszásuk sorrendjével nem keveset tudunk taktikázni, ha nem is eldöntve, de befolyásolva a végeredményt. Ha például a kezemben három egyforma színű lappal kezdem a játékot, nyugodtan felvehetem a megfelelő kengurut, hiszen a két kártyámmal vissza tudom verni a várható két támadást. Más esetekben azt lehet/kell figyelnem, hogy eddig milyen kártyák mentek ki (tizenegy szín esetében természetesen közel lehetetlen mindegyiket számon tartani), illetve hogy milyen kenguruk cseréltek gazdát éppen a kezemben tartott kártyák színében...


A játék tehát a sok játszma alatt (mi is játszottuk már legalább húszszor) észrevétlenül is fejleszti a gyerekek kártyajátékos érzékét, könnyedén elsajátíthatnak vele alapvető kis taktikákat, illetve megtanulhatják, mire kell odafigyelni kártyajátékok közben. Ráadásul arra is rájöttem, hogy a mechanizmusa melyik, nagyobbaknak való kártyajátékot idézi: ha Miska és/vagy Borcsa megtanulja a Kang-a-roo alapvető taktikáit, talán hamarosan az En Garde is asztalra kerülhet majd... Miska biztosan rajongana a kardozós témáért.


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!