A gyerekeket nem nehéz megfertőzni a klasszikus fantasykkel, még akkor sem, ha csak információmorzsákat pötyögtetünk róluk – hiszen színtiszta mesékről van szó. A fene akarta a Csillagok háborúját (science fantasy) vagy Tolkien világát lenyomni a gyerekeim torkán: a filmeket például a mai napig nem látták (jó hogy), de a könyveket sem olvastam fel. Mégis, idővel az összes szereplőt jó eséllyel megismerték minden plakáton, fotón, bábuban, és Miska nap mint nap szeretne további részleteket kiszedni belőlem Bilbóval, Frodóval vagy éppen Ben Kenobival kapcsolatban (a szuperhősökről inkább óvodás társaitól érdeklődik).

Ezért végül én voltam az, aki elővette otthon a The Hobbit – An Unexpected Journey Kartenspiel című kisdobozos játékot, mert amellett, hogy úgy éreztem, a témájára igencsak vevő lesz, azt is megtippeltem, hogy a King Arthur után ennek a szabályaival és alapvető stratégiáival is sikerrel fog megbirkózni. Így kivételesen én voltam az, aki egy nyolcéves kortól ajánlott játékot adott a kezébe – a következő számos alkalommal viszont már ő kérte, hogy ezzel játsszunk.A The Hobbit – An Unexpected Journey Kartenspiel a King’s Gate című, 9 éves kortól ajánlott régebbi játék átalakított és jelentősen leegyszerűsített változata. (A témaválasztás nem meglepő, hiszen a King’s Gate valójában egy Gyűrűk Ura témájú kártyajáték átlagos középkori fantasyvé áttematizált változata volt). Az egyébként témájában nem túl erős játék során egymás után felbukkanó kalandhelyszín-kártyák körül kell a filmből ismert szereplőkkel többséget elérnünk, hogy a kártya által nyújtott győzelmi kristályokat megszerezhessük.

Minden játékosnak azonos összetételű kártyakészlet áll rendelkezésére a saját színében, illetve ezek közül öt lapot tart a kezében, hogy amikor befejezte a körét, újra ötre egészítse ki a kezét. A körében egy lapot tesz le az aktuális helyszínkártya körül lévő nyolc üres hely valamelyikére – mármint általában üres helyre és általában csak egyet, de a kártyák itt adnak némi változatosságot és lehetőséget a kombinálásra. A kártyákon a filmből is ismert tizenhárom törp (némelyik párban), Gollam, illetve a két legfőbb jó, Bilbó és Gandalf több példányban megtalálható. Mérettől függően ütik egymást: Gollamra rátehető Bilbó, mindkettőre rátehetők a törpök (akik tudvalevőleg magasabbak a félszerzeteknél) és mindegyikre rárakható Gandalf. Gollam azonban felveheti a Gyűrűt, és láthatatlanként akár a legerősebbet is le tudja győzni (a Stratego kémjéhez hasonló fordulattal).

Amikor egy kaland helyszínét körberaktuk már kártyákkal, értékelés következik – akinek több szereplője látható a helyszín körül, az nyeri az adott helyen jelzett kristályokat (a másodiknak is jár valamennyi kristály, de kétszemélyes játékban csak akkor, ha legalább három kártyája látható). A nyertes lerakhatja valahova, kártyák mellé a következő helyszínkártyát, amely már több kristályt ad az eddigieknél, és így megy tovább a játék.

A The Hobbit – An Unexpected Journey Kartenspiel nem túl eredeti és nem is feltétlenül jeleníti meg a témáját a legerősebben, de ezek egy gyerek szemével a legkevésbé sem számítanak problémának (ha a játék maga nem lenne érdekes, az már számítana, de szerencsére ez a probléma nem áll fenn). Ami a témát illeti, rendszeresen el kell mondanom mindegyik törpről, hogy melyik kicsoda (a kártyákon a mozifilmből ismert szereplők fényképe látható), és azért kellőképpen átérezhető, hogy Bilbó cselezésre jó, Thorin egy különleges törp, Gandalf pedig nagyon erős – szóval ha absztrakt módon is, a téma mégiscsak ott van, Miska pedig már látatlanban is szereti az öreget Obi-Wan Kenobival és Merlinnel együtt.

Ami a taktikát illeti, nos, azért ez nem véletlenül 8 éves kortól ajánlott játék – ami nem azt jelenti, hogy Miska ne szeretné játszani: túl jó dolog kristályokat gyűjteni (márpedig a második helyezett is a legtöbbször kap valamit) és a szereplőkkel játszani. Én pedig közben igyekszem tanítani: egy kölyök nyilván a legszívesebben a különlegesebb kártyákat játssza ki, én meg arra próbálom rávezetni, hogy azokat tartogassa későbbre – egyrészt az adott helyszín körberakásának végére, hogy az övé legyen az utolsó szó és ő rakhassa le a következő helyszínt, másrészt a játék későbbi szakaszára, amikor a helyszíneken nagyobb kristálybevételekre használhatjuk fel a trükköket. Ha egy lapot olyan helyre szeretne lerakni, aminél van jobb is, akkor felhívom arra figyelmet – de a döntést rá bízom. Sőt gyakran csak azt jelzem neki, hogy tudná jobb helyre is rakni a kártyát, de hagyom, hogy ő találja meg.

Természetesen így is még gyengébben játszik nálam, amit ő is lát, mégis szívesen veszi elő újra és újra a dobozt. Én pedig ezt azzal jutalmazom, hogy előnyökhöz juttatom a játék során – nem csalok a javára, hanem kedvezek. Ezt főleg úgy teszem, hogy a következő helyszínkártyát mondjuk nem az én lapjaim, hanem az övéi mellé teszem le az asztalra. Felhívom erre az ő figyelmét is, amiért ő hálás, nekem pedig több kihívást jelent a játék. Egyszer ugyan megmutattam neki, milyen az, ha kegyetlen vagyok és nem is próbálok kedvezni (12:4-re nyertem), de ez nemigen nyerte el a tetszését, hetekig nem játszottunk utána. Pedig jól viseli a veszteséget, ezt a játékot is rendszeresen egy-két ponttal veszti el. Pár pontot még könnyen le tud nyerni gyermeki önbecsülésével, de azért ami sok, az sok. És tegyük hozzá, számomra is sokkal élvezetesebb egy olyan játék, amelyben meg kell küzdenem a győzelemért.


Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!