játszma

Egy szép napon úgy döntöttem, hogy nem muszáj minden játékot megvennünk ahhoz, hogy pusztán kipróbáljuk: mi van, ha ismerősöktől kölcsönveszünk egyet? Így került hozzánk a Piccobello, amelyet porosodni látván választottam ki számos gyerekjáték közül. Szimpatikus volt persze a "3 és fél éves kortól" felirat is, hiszen márciusban fiam éppen betöltötte ezt a tiszteletre méltó kort.

A gond csak akkor támadt, amikor a dobozt kinyitottam. A reklámképek szerint ugyanis ez a ruhateregetős játék így néz ki:

Ám a dobozból csak a lényeg hiányzott - a kereszt alakban összerakható két kartonlap, és a négy darab oszlop, amelyeket ezek tartanának, hogy az oszlopok pedig a köteleket tudják kifeszíteni.

Ahogy a világban oly sok mindennel szemben, a társasjátékokkal szemben is lehetnek előítéleteink. Van, hogy egy kiadó, egy tervező, vagy egy mechanizmus miatt előre is kárhoztatunk egy játékot, és kedvetlenül állunk neki, bevallom én így voltam az utóbbi évek egyik siker játékával a Glory to Rome-al, ami magyar kiadásban a Dicsőség Rómának! címet kapta. Taszított az eredeti kiadás külső megjelenése, a többfunkciós lapok nagyon kaotikus játékmenetet sejtettek, de még mielőtt azt gondolnátok, hogy hosszú sorokon át fanyalogni akarok, el kell mondanom, hogy mint sok esetben, az előítéletek ez esetben is egy nagyon kellemes meglepetést eredményeztek.

A játék története az i.sz. 64. évben veszi fel a fonalat az ókori Rómában, amikor a nagy tűzvész pusztítása után soha nem látott ütemben kezdődnek meg az újjáépítések. A játékosok ezekbe az építkezésekbe csatlakoznak be, kereskednek, ügyeskednek, taktikáznak Róma, és persze a saját dicsőségükre. Egy igen összetett kártyajátékról van szó, bár körről-körre az ember egyre kevésbé érzi ezt a bonyolultságát, egyre jobban kikristályosodnak a különféle ötletes mechanizmusok, és így pár partival a hátam mögött már nem is mondanám komplikáltnak (bár az egyértelmű, hogy az első játékban az ember többnyire elveszik a rengeteg opció és megoldás között). A játékban mindennek a lelke a kártya, amit egyszerre lehet használni egy épület megépítésére, egyfajta akció végrehajtására, építkezési alapanyagnak és győzelmi pontnak, így a legjobb, ha a lapokon keresztül próbálunk megismerkedni a Dicsőség Rómának!-kal. Először is minden lapon láthatunk egy római polgárt a hat típust közül. A kezdő játékos a kezében tartott kártyákon lévő szerepek közül választ egyet minden körben, ehhez utána a többiek vagy csatlakoznak egy-egy azonos szerepet mutató lappal, vagy helyette kártyákat húznak a pakliból. A munkással alapanyagnak megfelelő lapokat szállíthatunk a piacról a raktárunkba, az építésszel és a kézművessel ezeket építhetjük be különböző módokon egy épületnek használt kártyákba, különböző előnyöket és győzelmi pontot érő építményeket felhúzva így a kerületünkben. Ezeken kívül van továbbá légiós szerepünk, amivel alapanyagokat foglalhatunk le a piacról és ellenfeleinktől, kereskedőnk, aki ezeket eladhatja győzelmi ponttért, valamint egy pártfogónk, aki az szerepek későbbi használatához nyújt majd segítséget. Nem is várható el, hogy bárki átlássa ennyiből, hiszen a teljes szabály olvasása után is kell idő, mire az embernek kitisztul a játékmenet, szétválnak a szerepek és a felhasználási lehetőségek, viszont ha az ember megérti a többfunkciós lapok felépítését, az már túl van a dolog nehezén. Minden egyes lapot ugyanúgy fölhasználhatunk egy konkrét épületként (például Templom, amit, ha befejezünk, több lap lehet a kezünkben, vagy épp a Palánk, ami az ellenfelek légiósaitól véd meg minket), választhatunk vele egy akciót (például lerakjuk a kezünkből az egyik kártyát, amin egy kézműves látható, ilyenkor végrehajtjuk az ide tartozó akciót) és használható így egy építkezésben alapanyagként (a kézművessel például egy másik kezünkben lévő lapot már, mint alapanyagot építhetünk be egy projektbe). Amilyen változatos a játékmenet, annyiféleképpen is érhet véget, hiszen lapok elfogyása és bizonyos épületek fölhúzása is a végső pontozáshoz vezethet, amiben szerepet kapnak a megépített épületek telkei, a kincstárba összeszedett vagyonunk és bizonyos speciális épületek.

Mint azt a bevezetőben írtam, súlyos fenntartásaim voltak a játékkal kapcsolatban, és az első, sokszemélyes parti végére is csak egy részük oszlott szét. Aztán lassanként, mint egy jó bor, érlelődött bennem a játékélmény, gondolkodtam rajta és megállapítottam, hogy azért ez egy jó játék. Aztán hamar megjött a kedvem egy újabb, majd egy újabb partihoz, és mostanra úgy érzem teljesen meg lettem győzve, hogy nem hiába volt egy eredeti kiadásában ilyen csúnya játék körül ekkora fölhajtás (sőt a kellemes magyar kiadás óta felbukkant egy újradizájnolt változat, ami egyszerűen gyönyörűre sikerült). Amint az ember átlátja az egyébként nem túlburjánzó szabályokat, nagyszerűen lehet agyalni melyik lappal mit tervezünk kezdeni, melyik győzelmi feltétel felé indulunk, milyen szereppel segítjük legkevésbé ellenfeleinket, és sokszor az is, hogy mikor vetünk véget a játéknak egy ügyes húzással. Ennek ellenére csak gyakorlott játékosoknak ajánlanám, közel sem egy Dominion vagy egy 7 Csoda szintű családi mókáról van szó, ezt le kell szögezni. Rengeteg lehetőség bújik meg a játékban, minden helyzetben jól kell tudnunk alkalmazkodni, és mint a jó játékok esetében ezekhez a manőverekhez minden adott, csak nekünk kell jól összehangolni a forrásainkat. Újonc vagyok a Glory to Rome-ban, ezt még nagyon érzem, most is csak az első tapasztalataimat osztottam meg veletek, de szinte biztos vagyok benne, hogy később, több játékkal a hátam mögött még terítékre fog kerülni a Dicsőség Rómának!.

A játékról készült képet Leaxe-tól kölcsönöztük

Amikor egy magyar tervezésű játék kerül piacra, mindig kicsit izgatottabban ülünk a kártyaasztal mellé, még ha sajnos az ilyen alkalmak meglehetősen ritkán is adódtak eddig. Legbelül mindig reménykedünk, hogy egy újabb Rubik féle világsikernek lehetünk részesei, hogy egy kreatív elme újra megmutatja a világnak, hogy mi a magyarok istene – de, ha ezt nem is, akkor legalább egy jót szórakozhatunk. 2009-ben jelent meg a két magyar tervező, Aczél Zoltán és Ágó Zoltán közös játéka a Krysis (Krájzisz? Krízis? ki tudja…), ami nem csak idehaza, hanem az Esseni játékkiállításon fölvonuló kiadók és vendégek érdeklődését is fölkeltette, ezzel újra felgyulladt az a kis remény, hogy a magyarországi társasjáték kultúra, ha lassan is, de elkezdhet kibontakozni. Ritka madár egy olyan magyar tervezésű társasjáték, ahol végre sikerült elszakadni a „dobunk-lépünk-körbeérünk” mechanizmustól, ami érthetetlen módon évről-évre felbukkan a piacon, mintha csak floppyt árulnának egy olyan világban, ahol már szinte mindenhol DVD-t használnak, de már Blue Ray is kezd elterjedni (persze játéknak azokat is lehet nevezni, mégsem nagyon tudom felfogni, hogy a modern társasjátékok mellett, hogy tud bárki örömöt lelni ezekben). A Krysis pedig jött, hódított, és ha nem is lett az új bűvös kocka, megmutatta, hogy egy magyar játék nem attól magyar, hogy ha dupla hatost dobunk, megvehetjük a Halászbástyát rögtön a startmező szomszédságában.

A Krysis háttér sztorija kicsit kusza, egyfajta poszt apokaliptikus fantasy környezetbe álmodták meg játékukat a tervezők, ahol a modern civilizációk túlhajszolása után a rablóbandákba verődött emberek és egyéb lények az elfeledett idők kincseiért – kristályokért és modern kori használati tárgyainkért háborúznak. Még ha az alaptörténet zavaros is, a játék grafikája egy nagyon hangulatos világot idéz meg nekünk, ami viszont igazán ütősen meghatározza a Krysist, az alcímként szolgáló frázis: „Ami kell, azt vedd el!”.

Minden játékos egy birodalom színeiben indul harcba, hogy az farkastörvényekkel megszabott játék végére a legtöbb pont értékű drágaköveket és leleteket gyűjtse össze. Minden forduló a bányászás fázissal kezdődik, amiben a játéktáblán látható tárnákban haladunk eggyel mélyebben fekvő szintre, ilyenkor mindenki a markába zár kristályokat, hogy ezzel licitáljon a bánya legtöbb kincset ígérő részeinek megszerzésére. A föld alól begyűjtött kristályokat és lelet kártyákat ilyenkor mindenki a paravánja előtti kis táborába rakja, és ekkor kezdetét veszi a játék legizgalmasabb része, az úgynevezett Ügynökfázis. Minden játékosnak van egy pakli ügynök-kártyája, amelyeken különféle lények láthatóak, amelyeket alapvetően kétfelé lehet osztani: vannak szállítóink és harcosaink. Ebben a fázisban minden játékos egyesével összeállít egy háromfős csapatot, akivel a továbbiakban tevékenykedni akar. Sok mindenre kell ilyenkor figyelni, hiszen a játékos sorrend az ügynökök gyorsaság értékének összege szerint alakul ki később (ez a lapokon a bal fölső sarokban látható szám), valamint a szállító lényeknél a teherbírással (hány kristályt bír magára málházni) a harcos lényeknél pedig a harci erővel is kell számolnunk. Amikor minden csapat készen áll, sorrendben mindenki dönthet, hogy megelégszik a saját táborában lévő kincsekkel, és ezeket békésen hazaszállítja a paravánja mögötti otthonába (esetleg a középáron vásárló bankba), vagy megtámadja egyik ellenfelét, hogy értékes kristályokat zsákmányoljon tőle. A játék igazi trükkje itt rejlik, hiszen csak azt a tábort tudjuk megtámadni, amelyik őreinél harcosaink erősebbek, viszont csak annyi kristályt tudunk zsákmányolni, ahányat szállító embereinkkel el tudunk hozni. Erre a fázisra épül az egész játék, a csapatunk összeállításánál, a megfelelő akció kiválasztásánál is nagyon oda kell figyelnünk a többiekre, hiszen, ha hagyunk magunkon egy gyenge pontot, akkor kíméletlenül le fognak minket rohanni, és kifosztják a megszerzett vagyonunkat. Esélyeinken módosíthatunk a lelet kártyákkal, amelyek nem csak pontokat érhetnek, de fel is használhatjuk őket az akciók közben, a fegyverekkel növelhetjük erőnket, szállító eszközeinkkel pedig kapacitásunkat növelhetjük. A játék végén, amikor a legmélyebb tárnát is meghódítottuk, a megszerzett kristályok, és a lelet kártyák gyűjteménye adja a győzelmi pontjainkat, és természetesen az a győztes, akinek a legtöbb pontot sikerült összegyűjtenie.

A Krysis legnagyobb érdeme ugyan az, mint a legnagyobb hátulütője: hihetetlenül agresszív. No persze nem amolyan videojáték stílusban, hanem a játék mentalitásában, hiszen ahhoz, hogy nyerjünk, gátlástalanul át kell taposni mindenkin. Bevallom őszintén én, és játékostársaim nagyon élveztük, hogy egy effajta gáncsoskodó rablóbanda szerepét ölthetjük magunkra, és nagyon pozitív meglepetést nyújtott az első Krysis partink, ugyanakkor már ekkor kiderült számomra, hogy ez a játék nem való mindenkinek. Rengeteg embertől azt hallom, hogy olyan játékokat keresnek leginkább, ahol semmiféle konfrontáció nincs, csak mindenki külön-külön sütögeti a pecsenyéjét, és ezt mérjük össze különböző módokon. Olyan játékokra mondták, hogy túl konfrontatív, mint az Agricola (egymás elől foglaljuk el az esetenként létfontosságú akciókat), a 7 Csoda (játékonként háromszor összehasonlítjuk harci erőnket) vagy a Dominion (némelyik lappal ellenfelünk pontjait és lehetőségeit csökkenthetjük), és aki játszott a Krysis-sel, az tudja, hogy ezek az említett játékok a béke szigetét képviselik a magyar fejlesztéssel szemben. Ugyanakkor azoknak, akiknél nem áll fönn a sértődés veszélye a játékasztalnál, és szívesen súrlódnának társaikkal, hogy megmutassák, hogy egy kegyetlen világban is helyt tudnak állni (például én látom magam előtt, amint ilyen menedzser típusú emberek csapatépítés keretei közt Krysis-eznek), azok nagy örömöt fognak lelni a magyar kristályháborúban.

Általában többé-kevésbé időrendben haladok ebben a rovatban és írni is írok bőven, de most gyereknap van, és ebből az alkalomból inkább egy képekkel teletűzdelt rövid beszámoló következik a tegnapi napról, amely egyben némileg programajánlóként is felfogható, hiszen a Kaland-vár Játékkiállítás és Vásár ma és holnap egész nap várja még látogatóit.

Hát ez van, amikor az ember még előre, jóhiszeműen megírja a cikkét egy Év Játéka díjra esélyes társasról, és akkor jön a pofára esés a Spiel des Jahres jelöléseivel, ugyanis a befutónak tartott játék még az ajánlott kategóriába se jutott be. A 7 Csodát is jegyző Antoine Bauza új játéka, a Takenoko nem csak a díjra tippelő listákon volt élvonalban, de én magam is a díj célközönségének szóló játékok között magasan kiemelkedve a legjobbnak tartottam, ehelyett az esélyt a történetmesélős partijáték Eselbrücke, a szerencsejáték témájú és mechanizmusú Vegas, és a könnyed területi stratégiájú Kingdom Builder kapta meg.

Az Év Játéka díj évről-évre „szelídülni” látszik, ez az idei jelöltekből is nagyon jól látszik. Egyesek szerint ezzel régi ázsióját teljesen elveszti, mások szerint pedig pont ellenkezőleg, sokkal több embert tud ma megszólítani, mint tíz évvel ezelőtt. Azzal, hogy a fő kategóriát tavaly két részre szakították, még bizonytalanabbak lettünk, hiszen a tapasztalt játékosokat megcélzó Kennerspiel kategória első kiosztásával sem az igazán összetett játékok közül választottak a 7 Csodával (föl is merül a kérdés melyik évben vezeti be a zsűri az Über-Kennerspiel des Jahres elismerést). Így képzeletemben már látom is a tavalyi Év Gémerjátékát megalkotó Bauzát, amint töri a fejét, hogy ha 7 Csoda túl összetett volt nekik, akkor idén milyen témát válasszok? Bambuszrügyet falatozó pandamackókat? És igen, a Zooloretto után csal elég idő telt el, hogy újabb állatos játékot válasszon a német zsűri. No persze nem csak ezért, hanem mert a Takenoko a tavalyi év egyik legjobban összerakott családi játéka, aminek közel sem csak olyan erénye vannak, mint, hogy „jaj de cuki ez a mackó”.

A játék ezúttal is a feudális japánba repít minket, (mondjuk erről csak a szabálykönyv elején látható kis képregényből értesülünk) ahol a császár kertésze egy csodálatos bambuszkert építésén fáradozik, amikor az uralkodó ajándékba kap Kínából egy pandamackót, aminek tudvalevőleg egyetlen tápláléka a bambuszrügy. A játék során egyfajta hasadt személyiséggel kel lennünk a kertésznek, aki minél magasabb és különlegesebb bambuszokat növeszt, tájépítész, aki a parcellák elhelyezkedésére ügyel, valamint maga a panda, aki ízlése szerinti különböző bambuszrügyeket tölt a bendőjébe. Mindezeket különféle célkártyákon kapunk kezünkbe, amelyek teljesítésével kisebb-nagyobb pontokhoz juthatunk hozzá, amivel a játék végi győzelmünket mérhetjük. Minden körben két akciót választhatunk az öt lehetséges közül, ezzel igyekezve a célkártyáinkon szereplő feladatokat teljesíteni. Az elsővel bővíthetjük a bambuszkertet egy hatszögletű kertlapkával, amit a kezdő tó laphoz, vagy a folyamatosan növekvő játéktérhez illeszthetünk. A kertek lehetnek zöldek, sárgák és rózsaszínűek, ettől függően nőhet rajtuk a megfelelő színű bambusz, viszont ügyelnünk kell, hogy ez csak a megfelelően öntözött mezőkön lehetséges, erre szolgál a második lehetséges akciónk, a csatorna lefektetés. A játékhoz két gyönyörűen festett figura is tartozik, a kertészé, és a pandáé, ezekkel egy-egy akció keretében mozoghatunk, és míg az elsővel a körülöttünk lévő bambuszokat növeszthetjük, addig az utóbbival egy mezőről elfogyaszthat egy darabot a növényből. A játékba családiassága okén egy kis szerencsét is csempésztek egy időjárás dobókockával, amivel minden körben dobva juthatunk extra akciókhoz, speciális segítő lapkákhoz. Amint valakinek sikerült a játékos számhoz mért számú célkártyát kiraknia, a játék véget ér és összeszámolhatjuk pontjainkat, hogy megállapíthassuk ki lett a bambuszkertek ura.

A rövid szabályleírásból valószínűleg nem mindenkinek kristályosodott ki, hogy hogy is kell képzelni egy Takenoko partit, pedig nagyon egyszerű: kidobjuk milyen időjárási tényező segít minket a körben, választunk két akciót az öt közül és megpróbálunk minél több feladat kártyát teljesíteni úgy, hogy a kertet építjük, a bambuszokat növesszük és a bélpoklos pandát etetjük. A gyönyörű kivitel és a szerencsefaktor ideális családi játékká teszi, viszont, ami véleményem szerint az Év Játéka díjra esélyessé tette volna az-az, hogy egyaránt szórakozást nyújt kezdő és tapasztalt játékosoknak, egyszerű játékrendszerébe ügyesen vannak beépítve a komolyabb játékokból ismert ötletes mechanizmusok. Ugyanúgy megjelennek a választható akciók, a különböző győzelmi pont szerzési ágak, és a titkos célok, mint sok-sok összetett játékban, viszont ez szerintem senkinek nem fog nehezére esni belerázódni. Hát, ezúttal nem jött össze a jóslat, hiszen a Takenoko nem jutott be a legrangosabb Spiel des Jahres díj 2012-es fináléjába, viszont ez ne szegje kedvünk, és bátran vessük be magunkat a bambuszrügyek játékába.