Egy szép napon úgy döntöttem, hogy nem muszáj minden játékot megvennünk ahhoz, hogy pusztán kipróbáljuk: mi van, ha ismerősöktől kölcsönveszünk egyet? Így került hozzánk a Piccobello, amelyet porosodni látván választottam ki számos gyerekjáték közül. Szimpatikus volt persze a „3 és fél éves kortól” felirat is, hiszen márciusban fiam éppen betöltötte ezt a tiszteletre méltó kort.

A gond csak akkor támadt, amikor a dobozt kinyitottam. A reklámképek szerint ugyanis ez a ruhateregetős játék így néz ki:

Ám a dobozból csak a lényeg hiányzott – a kereszt alakban összerakható két kartonlap, és a négy darab oszlop, amelyeket ezek tartanának, hogy az oszlopok pedig a köteleket tudják kifeszíteni.

De sebaj, ajándék (vagy kölcsön) lónak ne nézd a fogát, apa majd megoldja, ha már belelkesítette a kölyköket: fogtam pár Duplo-elemet és egy duplo-táblát, ezzel pótolva a kartonlapokat, majd elővettem négy ceruzát az oszlopok helyett, és némi finomhangolás után már állt is a négyoldalú ruhaszárító kötél, hogy kezdhessük a játékot!

A Piccobellóban kétféle dobókockával kell egymás után dobni. Az első egy, a Pino Sortinóból, a Kunterbunte Autorelliből és a Gyümölcsöskertből is ismert színkocka, amely azt mondja meg, hogy milyen színű ruhát akaszthatunk fel a kosárkánkból a szárítókötélre a miniatűr csipeszek segítségével. Ha ez már megtörtént, akkor dobunk a második kockával, amely megmutatja, milyen az időjárás. Ha fúj a szél, száradnak a ruhák, de izgalmasabb a többi: napos időben még egyszer dobhatunk az első kockával és kirakhatunk még egy ruhát; esőben ezzel szemben vissza kell vennünk az utoljára felrakottat; kosár dobása esetén meg egyszerűen választhatunk még egy ruhát a kosarunkból, amit kirakhatunk száradni.

Az nyer, aki elsőként rakja fel a kötélre az összes ruhát a kosárból. Mivel mindenkinek csupán egy-egy ruha jut minden fajtából (egy-egy színhez egy-egy fajta tartozik), rendkívül rövid ideig tart az egész, így ketten rögtön úgy döntöttünk, mindketten két-két készlet ruhával indulunk a játékban. Így ráadásul még némi értelmi döntés is jut a játékosoknak, amikor kosarat dobnak, hiszen ilyenkor persze abból a ruhafajtából kell felraknunk a szárítókötélre, amelyikből még egyet sem tettünk fel.

 

A játék persze a korosztálynak megfelelően egyszerű, bár a két kocka egymás után való bevetéséhez tényleg szükség van a három és fél évesek minden tapasztalatára (az itt szerzett időjáráskockás tapasztalat pedig aztán a felismerés örömével jutalmazta később Miskát, amikor otthon kinyitottam a Takenoko dobozát). A téma is népszerű ilyenkor még nemtől függetlenül: Miska és Borcsa ezen cikk írása közben is azon verseng-veszekszik egymással, hogy éppen melyikük adja a következő vállfát az anyukájuknak, aki éppen szeretné kiteregetni a mosást.

A legfontosabb azonban, amit az élményen túl a játék nyújtott (mert hogy élmény volt a kölyöknek, az nem kérdés), némi készségfejlesztés. Írtam már, hogy az óvónőktől megtanultuk: a fiúk kézügyesség terén ebben a korban jóval elmaradottabbak a lányoknál, de egyébként is ilyenkor még bőven van mit fejleszteni a finommotorikus mozgások terén. A Piccobello pedig ebben nagy segítséget nyújt. A nagy, igazi ruhaszárító csipeszekkel sem könnyű boldogulniuk a kicsiknek, de az aprócska facsipeszek, amelyekkel a színes filcruhákat a szárítókötélre kell applikálniuk, igazán komoly kihívást jelentenek. Mégis igyekeztem ebben nem segíteni Miskának, inkább csak biztatni, ha néha kedvét szegte volna némi ügyetlenkedés.

Márpedig nagyon nem szegte a kedvét: aznap háromszor játszottuk a Piccobellót, de máskor is, többször meg kellett építenünk az egész Lego-alapzatot, hogy aztán végre kiteregethessük a ruhákat…