Mivel Miskával alig több mint kétéves kora óta folyamatosan nézegettünk „apajátékokat”, valamelyest állandóvá vált a kezdeti, kártyagyűrős kézügyetlenségből fakadó házi szabály: kártyákhoz nem nyúlunk! Aztán ebbe úgy belekényelmesedtünk, hogy meglepve hallottam Miskánál két hónappal fiatalabb keresztfiam apjától, hogy ők bizony már pirospacsizni szoktak.

„Ejha, akkor bele kell húznunk!’, gondoltam, mert keresztfiam apja az általam ismert legjobb kártyajátékos, és mégsem lenne jó, ha a gyerekeink között is ekkora különbség lenne kártyavetés terén. „De mi az a pirospacsi?”, kellett feltennem hamar a kérdést, amire a válasz rendesen meglepett. A felvázolt játékszabály ugyanis, bár francia kártyákkal, de megegyezett kisgyerekkori legszebb kártyázós emlékem, az azóta ki tudja, hova elkeveredett „törpés kártya” játékmenetével.

Ebben a gyönyörűen illusztrált pakliban különféle magyar vadvirágok, gombák és lepkék voltak láthatók a lapokon, továbbá hét kártyán egy-egy gomba kalapja alatt-mellett, virág környékén egy-egy törpe üldögélt, álldogált. A paklit a két játékos között egyenlően elosztottuk, képpel lefelé, és ők felváltva csapták fel és játszották ki középre a paklijuk legfelső lapjait. Amikor valaki törpés lapot rakott be középre, akkor az ellenfél megkapta az addig kijátszott kártyákat, és azokat lefelé fordítva berakta a saját paklija aljára, majd ő következett. Az nyert, aki elsőként megszabadult az összes lapjától.

Talán nem kell részleteznem, hogy ez a kártyajáték a döntéshozatalt tökéletesen mellőzi; az nyer, akinek szerencsés sorrendben jönnek ki a kártyák. Mégis imádtam, amiben minden bizonnyal a grafikák is segítettek, de az is, hogy a sorsunk már megíratott az előttünk fekvő paklikban, mégis minden kártya felcsapásakor izgulhattunk az ismeretlen, a nem várt fordulatok miatt. Ez a kellemes emlék mindig fontos, ha tudni, érezni akarom, mennyire mást keres, mennyire mást élvez egy páréves gyerkőc a játékban, mint egy felnőtt, gyakorlott társasjátékos

No, otthon elő is vettem az első kezembe kerülő, használhatónak tűnő kártyapaklit, amely épp magyar kártya volt – ezt előnynek éreztem a franciakártyához képest, mert az illusztrációk tagadhatatlanul izgalmasabbak ezen. Később egyszer megpróbáltam a játékot a Big Five lapjaival is játszani, amelyeken ötféle mókás állat és ötféle háttérszín látható, de, bár az illusztrációk sikert arattak, nem vált be a pakli: nemcsak hogy túlságosan aprók a lapjai egy hároméves kezéhez, de mivel új játékról van szó, nem is ragadnak-tapadnak annyira, mint egy olyan pár évtizedes, talán több százszor is használt kártyakészlet, mint a mi családi magyar kártya-paklink.

A játékmenet tehát megmaradt a régi, csupán a törpéket behelyettesítettük piros lapokra: ha valaki pirosat rakott be középre, a kijátszott lapokat ezzel rásózta az ellenfelére. A szabályok igen egyszerűek, így tényleg hamar sikerült elsajátítani azokat; jöhetett is az újrajátszás egyszer, kétszer, százszor.

A nehézséget nem várt szempontok okozták; a szülő, magából kiindulva, nem mindig látja, hogy ami neki könnyű és egyértelmű, az a törpéknek még nehézséget jelenthet. Nem sokkal később, az óvodai szülői értekezleten hallottam is, hogy a fiúk kézügyessége ebben a korban egyértelműen elmarad a lányokétól, ami akkor is igaz, ha karácsony tájt már büszkén fotózgattam az első olyan rajzait, amelyeken már fejet, szemet, szájat, kezet-lábat rajzolt nekünk. A középre kijátszott kártyákat egyben megfogni, paklivá rendezni, lefordítva betenni a többi kártya alá egyáltalán nem könnyű művelet. Felemelésekor a nagyobb pakli könnyen szétesett, a lapok összeszedegetése után pedig még arra is koncentrálni kellett, hogy a piros kártya ne keveredjen a többi lap közé – ha ugyanis kavarunk a sorrenden, akkor a játék automatikus ritmusa felborul, és könnyen előfordulhat, hogy sosem lesz vége. Ha viszont szétestek a lapok és össze kellett szedegetni őket, már arra sem sikerült mindig koncentrálni, hogy a kártyákat lefordítva rakjuk be a megfelelő pakli alá, sőt hat-nyolcnál több lapot egyben megfordítani ugyanúgy nehéz művelet, mint a saját paklinkat felemelni, hogy berakjuk alá a kártyákat.

De sebaj, az ismételt játékok éppen ezen a téren is segítettek: fejlesztgették, fejlesztgették a kézügyeséget, én pedig megkaptam az első jelzéseket arra, hogy talán ezen a téren kellene fejlesztő játékokat keresnem. Ugyanakkor eközben olyannyira elkezdtünk ismerkedni a kártyákkal és a rajtuk látható jelekkel, hogy további kártyajátékok megtanulása elkerülhetetlenné vált…