Kísérleti, remélhetőleg hosszú jövő előtt álló, vasárnaponként jelentkező rovatomban arról igyekszem beszámolni, miként, miket szoktunk játszani a gyerekeimmel, különösen társasjáték-vonalon, egyelőre főként a fiammal. Ezúttal azt írom le, miként kezdődött az egész.

Valamikor karácsony tájt, 2 éves, 4 hónapos korában ébredhetett rá Miska arra, hogy Apa szekrénye tele van játékokkal, amelyeket ugyan nem igazán ért, de annál izgalmasabbak. Jó, jó, korábban is előfordult, hogy például nyaraláson alig tudtam visszaszerezni tőle a különféle játéktartozékokat,

később pedig, ha délutáni alvásából olyankor ébredt, amikor még épp nem fejeztünk be valami játékot, nyilván maga is eljátszogatott a tartozékokkal, például azt, hogy az összes figurát felállította az asztalon.

De januártól mindez komolyra fordult. Minden este, amikor munkából hazaérkeztem, csillogó szemmel várt: „Nézzünk apajátékot!”

És néztünk. Minden este. A kártyákat nem adtam a kezébe, a félcentis kiskockákat meg igyekeztem távol tartani tőle, de minden mást foghatott, rakosgathatott, rendszerezgethetett, formákat és tornyokat építhetett.

A dolog szépsége az, hogy szinte nem is vettem észre, de mást sem csináltunk, mint amit az óvodapedagógusok ajánlanak ennek a korosztálynak. Szín-és formaegyeztetős játékok, építkezés, rakosgatás, praktikus eszközhasználat, fogás, precíziós fogás (csippentő mozdulat) fejlesztése, számolás fejlesztése, ugyanakkor a közös játék öröme, ami segít a családtagok egymásra hangolódásában és a gyerek fejlődésének nyomon követése, játék a szülő bátorításával, de erőltetés nélkül, úgy, hogy a gyerek játszik – ezeket a hangzatos jelszavakat nem én találtam ki, hanem pár nappal ezelőtt olvastam egy játékpedagógiai iránymutatóban.

Az már igazán apró részletkérdés, hogy mindezt tíz éven felüli játékok tartozékaival értük el…