Októberben az Essenből hazahozott Obstgärtchen (Kis gyümölcsöskert) olyan nagy sikert aratott, hogy bár eredetileg más terveim voltak, végül úgy döntöttem, karácsonyra beszerzem Miskának az „eredeti”, „nagy” változatot, Anneliese Farkaschovsky 1986-os játékát, amelynek sikere nyomán a gyümölcsöskert Németországban franchise-zá nőtte ki magát számos kis játékkiadvánnyal, de még mesékkel is ellátva az apró rajongókat.

Jött hát a karácsony, a fa alatt nagy doboz, immár magyar felirattal: Gyümölcsöskert. És noha a fa alatt igazán küzdhettünk a bőség zavarával, azért már 24-én játszottunk vele egyet. Kicsit meg is lepődtem, ugyanis a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére ez a játék, más mint a korábban vásárolt, kisebb utódja. A Kis gyümölcsöskertben dobókockával döntöttük el, hogy milyen színű viráglapkák közül kell felfordítanunk egyet, hogy ott cseresznyét, hollót vagy alvó állatot találjunk. Cseresznyét találván a lapkát magunkhoz vettük, csakúgy, mint egy pár cserkót a fáról, míg hollót találván a holló előrelépett a fa felé és a lapka ott maradt – hogy ha a holló ért előbb a fához, mintsem hogy leszedtük volna az összes gyümölcsöt, ő nyerjen.

A legszembetűnőbb különbség a nagy és kis gyümölcsöskert között, hogy a nagydobozos játékban rögtön négy fáról kell leszednünk az összes gyümölcsöt – piros cseresznyéket, zöld almát, sárga körtét, lila szilvát. A dobókocka nem is virágokat, csak színeket mutat: amilyen színt dobtunk, olyan gyümölcsöt rakhatunk be a másik játékból már ismerős kosarunkba. Ha a kocka kosárszimbólumot mutat, akkor két szabadon választott gyümölcs is a miénk. Ha viszont hollót dobtunk… húzunk egyet a kilenc hollólapka közül. A tábla közepén egy holló képe látható, és a lapkákkal, mint kirakóst, sorra rakosgatjuk ki ezt a képet. Ha előbb rakjuk ki a képet (vagyis előbb dobunk kilencszer hollót), mint hogy a gyümölcsöket mind begyűjtöttük volna, a holló nyer!

Ennyi? – kérdeztem magamban, csöndben, igyekezvén nem elrontani kisfiam örömét, egyrészt hogy ne rontsam el a karácsonyi ajándék fölött érzett jókedvét, másrészt mert láttam, hogy neki nagyon is tetszett a játék, hát hogy ne tetszett volna, izgalmas kirakó és színes gyümölcsgyűjtögetés egyben, nem beszélve arról, hogy már az is nagy élmény, amíg a gyümölcsfákra egyesével kipakolhatja a 10-10 gyümölcsöt, mindegyiket a táblán rajzolt helyre. Csupán azon csodálkoztam, hogy míg a Kis gyümölcsöskert igazán igénybe vette a háromévesek képességeit – kézügyességet, logikát és memóriát egyaránt –, az eredeti, nagy változat igazából puszta szerencsejáték.

Csupán pár játék után (mert hiszen azóta sokszor játszottuk újra) éreztem rá, hogy több annál.

Most nem arról beszélek, hogy egy kilencelemű kirakó is jár a játékhoz, és a kooperatív, szabályok szerinti játszást ez a társas is szépen tanítja a hároméveseknek, bár ez is igaz. Sokkal fontosabb, hogy bár szinte mindent a kocka vezérel, mégis akad egy aprócska döntés a játékban, amin valójában a játékosok sikere vagy bukása is múlhat.

Mindkét játék nagyon szépen ki van ugyanis egyensúlyozva. A kis gyümölcsöskertet nagyjából 93% eséllyel megnyerhetjük, ha figyelünk a lapokra – ha viszont ugyanazt a hollólapkát többször is felemeljük, hatványozottan nő az esélye, hogy helyettünk a madár fog jóllakni. A nagy gyümölcsöskertben a döntés a kosár dobása esetén jön elő. Ha nagyjából egyenlő eloszlású kockadobásokkal számolunk – márpedig negyven-ötvenszer dobunk a játék során, ami növeli az egyenlő eloszláshoz közelítő eredmény esélyét –, és a kosár dobása esetén a játékosok mindig arról a fáról vagy azokról a fákról legelnek, amelyeken még a legtöbb lédús fagyümölcs várakozik a kosárba kerülésre, nagyjából hat-hétszer fogunk hollót dobni, mielőtt az összes gyümölcsöt leszedtük volna. Ha azonban az esélyekkel nem törődve gyűjtögetjük a fagyümölcsöket, mondjuk például az alapján, hogy „neked milyen sok almád van, szerzek én is almát”, fokozottan romlanak az esélyeink. A szerencse szerepét ellensúlyozó, visszafogó kosár így ellenkezőleg hat, és a játék végén, amikor már például két fáról az összes gyümölcs lekerült, míg a másik kettőn még három-négy lóg, számtalan alkalommal vész kárba a (nem hollós) dobásunk, így az akciót kiváltó hollós dobások aránya megnő… és pillanatok alatt kirakjuk a kilenc lapkából álló illusztrációt.

Hogy háromévesen felfogta-e mindezt a fiam? Természetesen nem, de ráér még megérteni. Nekem az is elég volt, hogy miután a téli szünetben fiatal pár vendégünknek megmutattuk a Kis gyümölcsöskertet, ő magához ragadta a kezdeményezést, társasjátékok terén most először, és a cseresznyék begyűjtése után már hozta is a nagyobb dobozt, hogy a nagy Gyümölcsöskertben is jót versenyezhessünk a hollóval.