Az év vége felé jótékonysági társasjátékos aukció indult, és én gondoltam, beszállok, felkínálva licitre pár régen nyakamon lévő, nem rossz, de egyszerűen nem nekem való játékomat (ezek egy részét magam is nyertem), és a befolyt összeget megtoldva néhány, az óvodának szánt játék megvásárlására költöm. Bár a bevételek nem szárnyaltak az egekig, azért végül két játékot is beszereztem és átadtam az óvodának: a Pappsatt és a Smart Car címűt. Ezek kiválasztásában közrejátszott az is, hogy nem sokkal előtte, a szülői értekezleten az óvónők beszámoltak arról, hogy a gyerekek két kedvenc benti játéka a memória és a fa építőkockák.

Előbbivel még nem jutott volna eszembe ellátni az ovi mini csoportját (amelybe január végén három-három és fél éves kölykök jártak), hiszen a korhatár-besorolása 4+ év, és nyilvánvalóan ezek a besorolások viszonylag jól működnek a gyerekek átlagát tekintve. Azonban azt hallottam, hogy a keresztfiamék az ő ovijukban állatkerti, állatetetős játékot játszanak, amelyben kockával kell dobni és körbe kell menni a ketrecek körül, márpedig ez alapján a németül Pappsatt, angolul Feeding Time névre hallgató társast véltem felismerni. Ezért aztán erre esett a választásom, de biztos ami biztos, vasárnap kinyitottam Miskával, hogy kipróbálhassuk, mielőtt az ovinak valami egyelőre használhatatlant adományoznánk. Ekkor láttam, hogy valójában csak nagyon is korrekt volt a kiadó: míg más esetekben gyakran látni alacsony korhatárbesorolást, amikor egy játéknak csak egyetlen, gyengus szabályváltozatát tudják játszani a kicsik, itt a 4 éves kortól való ajánlás a teljes szabályra vonatkozik, miközben némi javasolt módosítással a kisebbek számára is élvezetes lehet.

Ki is próbáltuk gyorsan a játékot a javasolt módosítással. Miről szól az egész? Beteg az állatgondozó, ezért négy gyerek kering az állatkertben, vödörrel a kezében, hogy megetesse az állatokat. Négyféle eledel vár nyolcféle állatra (húst például az oroszlán és a krokodil eszik, mogyorót a papagáj és a mókus stb.), akiknek ketrecei a kör alakú út mentén helyezkednek el (mindig máshogyan). Minden gyereknek öt vödör ételt kell a megfelelő állathoz elvinnie. A kör mentén a dobókocka dobásának megfelelően lépkedünk egyet, kettőt vagy hármat. Ha állat mellé érkezünk és van hozzá megfelelő ételünk, máris odaadhatjuk neki – bedobva az étellapkát az állat ketrecébe, vagyis a nyílásba mellette a dobozon. Ha vödörjellel ellátott mezőre érünk, egy újabb vödröt akaszthatunk a készletünkből a gyerekfigura kezére, míg csillagmezőre lépve pikk-pakk átugorhatunk bármelyik másik szabad mezőre.

Az utóbbi szabály, kombinálva azzal, hogy kockadobás után kétfelé is haladhatunk, meglepően sok teret enged a kombinálásnak, és határozottan fejleszti a gyerek önálló döntéshozatali képességét, taktikai érzékét. Amikor Miskával kipróbáltuk a játékot (és aztán még kétszer játszottuk az este folyamán), ez rögtön kiderült, és a harmadik játékban már látható volt, amint elkezdte figyelni, vajon merre kellene elindulnia ahhoz, hogy az igazán jó legyen neki; ha meg a másik játékosok már elfoglalták a megfelelő állatok előtti mezőket, akkor azonnal a vödörhöz ugrott, hogy szerezhessen újabbat. Nehézséget talán csak annak a szabálynak az elsajátítása jelentett, hogy ha a dobás után a célmező foglalt lenne, akkor már az előző mezőn meg kell állnunk, de idővel már ezt is egészen sikerült megérteni.

A négyéveseknek szóló játékszabályban a memória is fontos szerepet kap: az állatfigurák ketrece lila „ajtókkal” van lezárva, amelyeket csak akkor szabad kinyitni, ha előttük állunk. Tehát meg kell jegyeznünk, hogy melyik állat merre van, ha ki akarjuk használni a dobókocka és a csillagmezők által is támogatott lehetőségeket… Nos, ezt a szabályt az első játékban nem vetettük be, mert a szabály azt javasolta, hogy kisebbekkel ne így játsszunk; az első játék után viszont már a fiam követelte, hogy vessük be ezeket is. A másik, kicsikknek javasolt szabály valamivel népszerűbb volt: gyorsít, és nekik is könnyebben átlátható a játék, ha egy-egy újabb vödör felvételéhez nem kell vödör mezőre lépniük, hanem simán etetést követően újabb vödröt kapnak a karjukra. Ezt a szabályt csak annyival finomítottam, amikor játszottuk, hogy csak akkor kaphattak újabb vödröt a gyerekek, ha már nem maradt náluk egy sem, hiszen máskülönben a vödörmezőknek teljesen elveszett volna a jelentősége.

A Pappsatt, talán vonzó külseje, talán témája, talán az ismerős mechanizmusok (kockával dob és lép, memória) miatt, de valószínűleg ezek összessége következtében, nagy sikert aratott. Miska alig várta, hogy az óvodai pajtásainak is megtaníthassa. Este pedig, altatáskor, amikor a szokásos kreatív mesemondás kapcsán arra kért, hogy egy zebráról és egy vízilóról meséljek, az állatokat egész véletlenül egy állatkertben helyeztem el, ahol az állatgondozó megbetegedett, ezért egy sárga és egy narancssárga ruhás kislány, meg egy kék és egy zöld ruhás kisfiú segített neki megetetni az állatokat…