Ha nem lennék apuka, el sem tudnám képzelni, a játszótereken hányféle logikai készségfejlesztő játék bújik meg a csúszdák, körhinták és mászókák között. Ha pedig gyerekjáték-tervező lennék, a játszóterekre járnék ihletet gyűjteni.

Az egyik ilyen játék a tili-toli. Legalábbis én ezen a néven ismertem meg gyerekkoromban egy kis, fröccsöntött katonazöld játékot, amelyben három sárga és három narancssárga kis jelölőt kellett a szűk pályán tologatva kicserélni egymással. A messzi játszótéren, ahova csak hétvégén járunk, mert akkor van apának ideje elvinni a gyerekeit ilyen messzire, simán csak piros és kék, megfogható-tologatható izék állnak a kicsik csúszdájának tetejénél; itt lehet ezeket némi ügyességgel és ésszel különböző kombinációkban eljuttatni és átcsoportosítgatni innen oda, onnan ide.

Érdekes módon nemigen szoktam látni, hogy ez lekötne más gyerekeket, a fiam meg, miután felmászott a terem-sziklamászásból ismert bütykökön a csúszdához, percekig elvan ezzel. Kezdetben persze még az elemek mozgatása is nehézséget jelentett – egy kétéves fiú keze nem kifejezetten ügyes –, idén tavaszra viszont már bármilyen kombinációt kértem tőle, az elemeket a kérésemnek megfelelően rendezgette.

Olyan jól elvolt ezzel, miközben a lányom mögötte párszor megmászta a csúszdát és vidáman visongva lecsúszkált, hogy aztán kapott otthonra is egy mókás, fából faragott tili-tolit, amelyben különböző állatok fejét kell a testükhöz eltologatni. A szülők feladata az, hogy jól összekeverjék a fejeket, az övé meg először az, hogy kritizálja az összekeverést („Ez nem jó, a birka feje nagyon közel van a testéhez!”), majd pillanatok alatt helyre tegyen mindent.

 

A nagyobb gyerekek nehezebben megközelíthető csúszdájának a tetején izgalmasabb logikai-ügyességi fejtörő látható: tologatás helyett egymástól meghatározott távolságra elhelyezkedő lyukakon kell végigforgatgatni a fekete és fehér karikákat, amelyeken egy-egy kétcentis hiány teszi lehetővé a mozgatást. A feladat trükkös, hiszen a karikákat természetesen nem a látszólag legegyszerűbb útvonalon lehet eljuttatni A-ból B-be, hiszen a karikák csak ott tudnak átfordulni a falban lévő lyukakon, ahol egészen pontosan a nekik megfelelő távolságot tudják áthidalni.

 

Ez a két és fél méter magasban elhelyezett játék annyira képes negyed órán át lekötni a fiamat, hogy miközben ezzel játszik, már a nagyok is számos alkalommal megküzdenek a kalandpark jellegű odajutással és lecsúsznak a hosszú csúszdán, mire ő végre úgy döntene, hogy ő is lejön. Kár, hogy nem találtam még játékboltban ehhez hasonlót, amit haza lehetett volna vinni…

 

Említettem viszont már korábban, hogy tavaly, a Balatonnál több játszótéren is sikerült találkoznunk a Tic Tac Toe, vagyis a 3×3-as „amőba” pörgetős változatával, igaz, akkor még a stratégiáról túl sok fogalma nem volt a kölyöknek. Azóta a lányom kapott már otthonra egy foglalkoztató fakockát, amelynek minden oldalán más játék található – ezek közül az egyik a Tic Tac Toe banános és almás változata. Ezt ha jól rémlik, egyszer sem játszottam a fiammal, ezért is lepett meg, hogy vagy a balatoni emlékek nyomán, vagy némi általam nem ismert óvodai tapasztalatra alapozva, a játék szabályait és célját büszkén mesélte-mutogatta a nagymamájának, akivel le is játszott pár mérkőzést.

A legérdekesebb változatot egy kvázi-játszótéren találtam, egy meg nem nevezendő cipőbolt-lánc egyik üzletében, ahol a tévéképernyőn folyamatosan meséket vetítenek, hogy a gyerekeket le lehessen rakni oda, amíg a szülők cipőt vásárolnak. Ebben az üzletben a képernyő mellett egy forgatós amőbaféleség is állt a falon, számomra ismeretlen szabályokkal, amelyeket azért a 6×5-ös tábláról szerencsére könnyen ki lehetett következtetni: a piros játékosnak vagy vízszintesen, vagy függőlegesen kell négy jelet létrehoznia egyvonalban, míg a feketének vagy átlósan kell a vonalat létrehoznia, vagy egy kis négyzetet kell formálnia.

Gyanús persze, hogy ez a játék is könnyen „megoldható”, mint a Tic Tac Toe, vagyis hamar ki lehet találni hozzá verhetetlen stratégiát, de a 3×3-as „klasszikushoz” képest ez is izgalmasnak számított – játszottunk is vele kétszer, miközben a képernyőn Thomas, a gőzmozdony valami rettentő didaktikus módon megint megtanult egy életre való leckét…