Az év első felében részt vettem pár külföldi beszerzésben, és az adott külföldi ajánlatok között találtam olyan játékot, ami úgy tűnt, Miskának is jó lesz. Kártyajátékot kerestem, és a Cards4Yout találtam, amely négy játékot kínált, köztük három Reiner Knizia tervezte játék ígéretével, ráadásul négyéves kortól. Három és fél éves fiamra való tekintettel meg is rendeltem ezt a fémdobozba zárt kártyapaklit.A Cards4You ráadásul a Disney három különböző márkájának „témájában” is kapható volt: a Verdák 2 éppen a csapból is folyt; minden kisgyerekes szülő tudja, hogy Kőhalmi Zoltánnak igaza volt, hogy a Verdáknak az az egyetlen lényege, hogy ha valamire rárakják, akkor drágább lesz tőle (kár, hogy a második film is csak erre épített). A Toy Story 3 téma még Miskának semmit nem mondott volna, úgyhogy Bobot, az építőmestert választottam, amely egyébként remekül épít a gyerekek építkezés és haszongépjárművek iránti csodálatára.

Meg is érkezett a doboz, minőségi kártyák, a fiam lázba is jött, játsszuk gyorsan! A német szabályt áttanulmányozva aztán kissé fanyalogni kezdtem. Négyéves kortól ajánlott játék létére a négy szabály közül csak egy szól a négyéveseknek, a második már olvasást igényel és hatéves kortól ajánlott (az itthon autós/repülős játékként már gyerekkoromban is ismert Trumps építőmesteres változata ez), a harmadik-negyedik pedig csak nyolcéves kortól, vagyis nyilvánvalóan nem Miskának való.

Sebaj, próbáljuk ki a négyéveseknek valót, gondoltam; ahhoz csak 1-től 7-ig kell ismerni a leírt számokat. Utóbbin egyébként enyhén csodálkozom, mert ha jól rémlik, nekünk általános iskolában tanították az írásjeleket és számjegyeket, de sebaj, Miska is ismeri már ezeket, jó lesz. Maga a szabály viszont annyira egyszerű, mint a hároméveseknek való játékoké: döntési helyzet gyakorlatilag nincs, csupán a számokat kell ismerni hozzá. A pakliban hat színben (hat téma szerint csoportosított illusztrációkkal) vannak 1-től 7-ig a kártyák, plusz két dzsókerlap. Keverés után mindketten 5-5 lapot kapunk a kezünkbe (ez nagyjából a maximum, amit egyszerre Miska a kezében tud tartani legyezőformában; ennél több esetén már lerakja maga mellé a lapok egy részét), majd tökegyszerűen zajlik a játék: a nyitó lapra eggyel nagyobbat rakunk, aztán a másik játékos megint eggyel nagyobbat, 7 után az 1 jön, és így tovább. Ha nem tudunk rakni, húzni kell, és így játszogatunk, amíg az egyik játékos meg nem szabadul az összes kártyájától.

A játék ennyit tud, nem többet; tulajdonképpen egy három és fél évesnek teljesen megfelel, bár talán még ő is érezte, hogy az Uno-kártyákkal játszott egyszerűsített játékhoz képest nincs nagy eltérés. Annál inkább zavart engem, hogy a két dzsókerkártya egy kissé elrontja a játékot, hiszen rögtön az első játszmát sikerült úgy végigvinnünk, hogy a végén mindkettőnk kezében egyetlen lap maradt – az, amit korábban dzsókerekkel kiváltottunk. Ez a probléma persze nem merül fel minden játszmában, de hogy egy ennyire tökegyszerű kártyajátékban is előfordulhasson ilyen (anélkül, hogy a szabály bármit említene az ilyen esetekre), az zavart kissé. Pozitívum viszont, hogy Miska ezáltal megtanulta a dzsóker jelentését; most már tudja, hogy az az a lap, amit bármi más helyett használhatunk, sőt még huncutul hozzá is tehetjük, hogy „ez most egy ötös”, ami azért mókás csalás.

Bár egy kissé nehéz volt felülemelkednem a csalódáson, hogy egy négyéves kortól ajánlott, négy játékot kínáló dobozban mindössze egyetlen bugyuta játékszabály szólt a kisebbeknek, szerencsére Miskára ezt nem sugároztam át, aki szívesen kérte újra és újra, hogy játsszunk az építő bácsis játékkal, természetesen egy külön szobába elvonulva, mert a húga még kicsi, ügyetlen és összegyűrné a lapokat – ellentétben vele, aki már olyan nagy fiú.