Játékok segítségével sok minden fejleszthető: memória, logika, szabályok betartása, taktika, stratégia és így tovább. Sőt. Nem túlzás azt állítani, hogy mindent lehet játékok segítségével fejleszteni: a játék talán mindennél hatékonyabb módja a tanulásnak.

A mentális fejlődésben a mese valami egészen hasonló funkciót lát el. Nem fogom pszichiáterek és pszichológusok mélyre ható elemzéseit idecitálni, de az emberek lelki fejlődésben a mesék kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Az egészséges psziché fejlesztésén túl (a mese révén érettebb, önállóbb személyiségek leszünk és a mesék hallgatása közben metaforák révén feldolgozzuk és megoldjuk a megfogalmazhatatlan frusztrációinkat, félelmeinket) számos konkrét képességfejlesztő hatása is van. Többek között fejleszti a szókincsünket és nyelvi érzékünket, illetve a fantáziát és a kreativitást (igen, már a hallgatása is, hiszen például egy népmese nem túlságosan részletező, leíró nyelvezetével elmondott, izgalmas történetben minden le nem írt részletet, a sárkány kinézetétől a lakomán asztalra kerülő ételekig már a saját fejünkben hozunk létre, teremtünk meg magunknak).

Talán félig tudatosan ez is hozzájárult ahhoz, hogy Miskának már nagyon-nagyon régen mesélek esti altatáskor. Kezdetben csak beszéltem hozzá, hogy megnyugtassam, illetve verseket mondtam, mert a ritmikus, könnyebben megjegyezhető szövegek sokat segítenek a beszédkészség fejlesztésében (mellékhatásként már kétévesen, amikor alig ismert pár szót, gyakorlatilag szóról szóra tudta Radnótitól a Nem tudhatomot). Később, kérésére, többször meséltem „a szomorú sárkányról”, mert reggelente akkor éppen Süsüt nézte a tévében, majd amikor ezt már (én, csakis én) meguntam, kezdtem mesélni neki egy kisfiúról, aki végigkísérte egy kukásautó egy napját. Ekkor (nagyjából a Hétvégi apuka rovat második-harmadik bejegyzésének ideje táján járunk) már megágyaztunk a kreatív történetmesélésnek, de egy szép napon elindult az igazi fantáziatréning.

Először egy gombáról kellett mesélnem neki, és rendre beleszólt a mese alakulásába. Aztán megrendelésre született a történet a piros pókról és a beteg kukacról is, márpedig a sztori csaknem nyomdakész mesévé kerekedett, így elindult Apa fantáziatréningje. Minden este, amikor én altattam, előállt az igényekkel, hogy miről mondjam a mesét, és általában (nagyjából a történet feléig) mondatról mondatra építettem fel a viszonylag kerek, igencsak izgalmas, fordulatos, néha több szálon is futó meséket az ötletekből, hogy aztán szépen elvarrjam a szálakat (néha két-három szálon is zajlott a cselekmény, hogy azok a lehető legizgalmasabban érjenek össze). Kétféle ötletet kedveltem: a nagyon konkrétat („Mesélj nekem Hold kapitányról, aki a Holdat meg a csillagokat irányítja, és szárnyai vannak… meg a kecskéről”) és a nagyon szabad ötleteket („Mesélj egy barna mackóról”).

Néha azért le kellett vagdosni a vadhajtásokat: a „Mesélj nekem a zebráról, akinek volt három gyereke, Sitty, Sutty és Függöny, meg volt két barátja, egy víziló és egy béka, a békának volt öt gyereke, Brekeke, Zuzu, Züzü, Pelus és Apafej, de már az elején legyenek barátok, és ne legyen semmi bajuk, ne essenek verembe, meg ilyesmi, jó?” típusú alapszituáció-meghatározásoknál például nehéz volt a lényegre koncentrálnom. A másik, amit nem kedveltem, az volt, ha már az ötödik estén kellett ugyanabból az alapszituációból kiindulnom. Ennek is megvan persze az oka: ismétlés a tudás anyja; akinek van kisgyereke, tudja, hogy akár hússzor is képes ugyanazt a mesét ugyanazzal a lelkesedéssel megnézni, meghallgatni – én viszont nem szerettem és nem is tudtam mindig ugyanazt mondani, így viszont a kreativitásom idővel cserben hagyott.

Na, ekkor jöttek Rory sztorikockái. Miska eleve szereti a dobókockákat (naná, már a lányom is imádja dobálni ezeket, elég szórakoztató, ahogy a kis öklébe szorítja és rázza egy percig, mert azt látta tőlünk), és az érdekes képekkel teli kockák láttán rendesen felcsillant a szeme (oké, gyerek még, könnyű neki örömet okozni; a mágneses dobozfedéllel legalább ilyen örömmel játszadozott el). A Rory Sztorikockái dobozát kinyitva kiderül, hogy itt senki nem árult zsákbamacskát, pontosan azt kapjuk, amit a név is sugallt: kilenc dobókockából áll az egész, azok minden oldalán egy-egy képpel, hogy belőlük szabadon variálhassunk meséket, nagyjából az általunk elképzelt felhasználási módok szerint. Egyelőre Miska még nem próbált mesét mondani vele – nem úgy az apja!

Hirtelen kinyílt a világ. Megszűntek a kreatív deficitek, az ihlethiány, a „mi a fene történjen a karakterekkel megint?” kérdése – elég csak a kockákra nézni, és az ember agya máris úgy fűzi a történetet, hogy a következő két-három kocka által kínált fordulat-potenciálokat is figyelembe veszi. Rögtön váratlan csavarokkal teli tíz-tizenöt perces, természetesen részletgazdagon és élvezetesen elmesélt történetek teremtek. A legeslegelsőben például repülővel mentem Egyiptomba, ahol egy szökőkőkút alatt alagútra találtam, ami egy piramisba vezetett. Ott lámpát gyújtottam, zsákutcába érve a falon fehér kezet találtam felfestve, odaraktam a kezemet, a fal látványos effektusok kíséretében eltűnt, én pedig bejutottam a fáraó szarkofágjához, ahonnan kisebb kavarás után egy kevéske kinccsel a kezemben távoztam, de reménytelenül eltévedtem a labirintusban, iránytűm sem működött, csak egy izgalmas helyszínen talált varázspálca, amellyel vissza tudtam varázsolni magam a szökőkúthoz, hogy ott észrevegyem: a kincsek már nincsenek nálam; azoknak a holt fáraónál volt a helyük.

Mindez így persze kissé szárazon és egyszerűen hangzik (más történetekben akár még szabadabb asszociációkkal, szökőkút helyén megjelenő tűzrakás körül csoportosuló teknősbékákkal vagy holdsétával), de közel két év mesemondói tapasztalatával az ember már pontosan tudja, miféle izgalmas tájleírások vagy vicces mozzanatok képesek folyamatosan elvarázsolni a kölyköt.

Arról nem beszélve, hogy a dobókockák maguk is hozzátettek és azóta is hozzátesznek rengeteget ezekhez a mesékhez. Amikor ugyanis a történetben egy-egy olyan pontra érek, hogy újabb kockát emelek be a mesébe, láthatom a fiam arcáról visszatükröződni a varázslatot. Hiszen eddig is minden este tanúja lehetett egy-egy újabb mese születésének, de most átélheti, átérezheti az egészet, csalásnak, régi mesék fejből elmondásának esélye sincs: itt a mese a véletlen egyszeri és megismételhetetlen szüleménye, minden pillanatában eredeti és egyedülálló…

 

Mivel Miska  egyszerű történeteket már maga is szívesen elmond, mesélőt, könyvolvasó felnőttet játszva, azt hiszem, a következő lépés az lesz, hogy addig bíztatom, amíg maga is el nem kezdi megteremteni az első sztorikockás meséket. Ha sikerült, beszámolok róla.