Rory újabb sztorikockái, a Voyages (Utazások) és Actions (Cselekvések) alcímet viselő, kilenc-kilenckockás készletek karácsonykor kerültek nálunk a fa alá, és mivel január első hetét is még friss (szerencsére rövid lefolyású) betegséggel töltötték otthon a gyerekek, velem együtt, az elnyújtott téli szünetben mindennap előkerültek ezek is. Legfőképp a délutáni szunyókálás előtt: ezekkel mondtam nekik a meséket.

Elsőre Miska az Actions készletbe szeretett bele, ami valljuk be, érthető, mert ezek mindegyik kockájának majdnem mindegyik oldalán egy-egy vicces fazon látható, aki éppen csinál valamit. Minden ábra valami cselekvést, igét ábrázol, elég egyértelműen. Igaz, akad egy rajz, amelyik nem világos, hogy mit is akar jelenteni. Sokakat megkérdeztem, és a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a fickó a képen bekötött szemmel próbál kitalálni valamit – hogy mit, azt minden találgató másképp látja. A helyes megoldás tehát (talán) „tippel”, „találgat”, esetleg „sötétben tapogatózik”. De ezt a kérdést már hosszas szenvedés után tettem fel másoknak, mert először egyszerűen hagytam, hogy Miska megmondja, mit is láthatunk. Idézem: „szerintem az a félszemű ember bökdösi a másik embert, mert tudja, hogy gyakorolniuk kellene valamit, aha, tudom, táncot kellene gyakorolniuk, de a másik ember nem emlékszik rá, hogy ezt kellene csinálniuk.” Nos, az utóbbi definíciót egy kissé nehéz volt sztoriba építeni.

Elsőre egyébként is kevésbé találtam inspirálónak ezt a kockakészletet a többinél. Nem adott ugyanis komoly történet-alapot még az, hogy „felébred, kimegy, gondolkodik, olvas, dob, emel, leejt, verekednek, elkap”… A megoldást az jelentette, hogy az egészet kiegészítettem valami mesés kerettel, például egy tigrisszörny támadásával, és ebbe a keretbe már könnyű volt sztorit illeszteni. Itt például – rettentően zanzásítva – annyi lett a sztori, hogy otthonomban üvöltő zajra lettem figyelmes (a hangutánzás mindig mókás), ezért kimentem az ajtón, de nem láttam-hallottam semmit. Visszatértem, gondolkodtam, mi lehet, és utánanéztem egy könyvben, így rájöttem, hogy a tigrisszörny az. Újra kimentem, és megláttam, ahogy a házam tetejére támaszkodott. Megdobáltam zöldségekkel, de nehéz kövekkel már nem tudtam, mert alig bírtam felemelni azokat. A macs figyelmét a szomszédban verekedő gyerekek vonták el, én meg kihasználtam a helyzetet, és közben a másik szomszédban lakó varázslóismerősömtől kértem segítséget. A varázsló színes összetevőkből különleges főzetet főzött, hogy a szörnyet végül lepkévé varázsolja egy kis időre, ami alatt éppen el tudtuk kapni és vissza tudtuk vinni a sziklabörtönbe, ahonnan szabadult.

Ebből a meséből is látszik, hogy könyves vagy filmes élményeken túl (lásd képek) rendszeresen beleszövök mindenféle olyan ötletet, témát a történetbe, amihez már ő maga is tud kapcsolódni a négy és fél éves tapasztalatával – például a színes összetevők, amik a főzethez kellettek, pirosak, sárgák, kékek, zöldek voltak, és varázslónk egy üstben főzte össze őket, csakúgy, mint az akkor mindennap előkerülő játékban, a Kis varázslóinasokban. Ilyen ismerős, sőt gyakran aznapi történéseket mesébe szövő pillanatokban szeretem látni az arcán a felismerés örömét és azt, ahogy már-már összekacsintunk a ki nem mondott közös tudásunkkal.

Vissza a készletekre: nekem kezdettől a Voyages tetszett jobban, mert azt eleve kalandos utazások, sőt nagybetűs KALANDOK létrehozására tervezték: kincsesláda, kalózok, járművek, egzotikus állatok, helyszínek díszítik. Azt hiszem, Miska akkor kedvelte meg ezt a készletet igazán, amikor pár hete közösen kacagták végig valamelyik zöldkockás történetemet (azóta mindig csak a zöldeket veszi elő). Hogy mi volt akkor vicces? Természetesen nem a kockák, de a gyakorlott mesélő igazán tudja már, mi tetszik a kölyköknek. Az életre kelő, esetleg meg is szólaló tárgyak viccesek, de még viccesebb a szereplő megrökönyödése ezek láttán. A vicces reakciók (apa bohóckodik) könnyen tudnak harsány nevetést kiváltani. No meg persze az is, ha abszurditások történnek – a vicces zöld kockás mese végkifejlete felé haladva például egy páncélban alvó lovagtól próbáltam visszalopni a fényképezőgépemet, és a szobából kifelé osonván mindenféle zörgős, sípolós játékokra léptem (utána ráadásul még egy majom is ellopta a gépemet, akivel aztán együtt lógtunk egy fán, én meg mesélőként előadtam a majom furcsa reakcióit is). A gyerekeknek mesélés igazából olyan, mint valami privát stand-up comedy: az előadó ráérez a közönségére, és azokra az elemekre játszik rá leginkább, ami nekik a legjobban bejön.

Kísérleteztünk persze a mega-mesével is: keverjük össze mind a három kockakészlet kockáit! 27 kockával azonban nemcsak hogy túl sok vadhajtást növesztett a történet, de rettentően el is nyúlt. Elvileg persze nem kellett volna, de a kockák elemeit szeretem viszonylag megfelelő körítéssel, indokoltan beemelni a történetbe. Mindkét 27 kockás mesém több mint fél óráig tartott, ami azt is jelenti, hogy fél órával később kezdhettek megpróbálni aludni. Ez nyilvánvalóan nem túl szerencsés helyzet, ezért később abban maradtunk, hogy 9, esetleg 10-12 kockából mondok mesét, és hogy melyik készleteket használják fel a kockák kiválogatásához, azt már rájuk bízom.

Azt pedig, hogy a kreatív, fejből (és kockákból) improvizált mesemondás nem számít mindennapos dolognak, utoljára egy hete, hétvégén érezhettem át, amikor a keresztfiamat, Marcit és a fiamat kellett (volna) délután elaltatnom (örökmozgó a kölyök, így végül én aludtam Miskával). Egy Kisvakond-könyv kemény borítójára dobta Miska a kockákat, én pedig azok alapján meséltem el kalózos, királylányos, cirkuszos kalandot. Már a történet közepe tájt jártunk, amikor Marcinak valami gyanús lett. A könyvre mutatva rám nézett, enyhén összeráncolt szemöldökkel: „Ezt a mesét te most abból a könyvből olvasod?”…