Különböző okokból kifolyólag (szakmai érdeklődéstől kezdők játszatásáig) rendszeresen beszerzek családbarát, könnyed társasjátékokat, amelyek mellé a gyakori (és gyakran komplexitásmániás) társasozók le nem ülnének játszani – így gyakran szórakoztató játékoktól és eredeti ötletek megismerésétől esnek el. A Rondo 2012 végén jelent meg, és ránézésre afféle Keltis-jellegű mókát ígért (a tervezőjük mindenesetre megegyezik, Reiner Knizia). Nos, valójában annál is könnyedebb, tökegyszerű kis játékról van szó, amely elsőre okozott is nekem kisebb csalódást, mielőtt mind a család, mind a nem gyakorlott társasozók csapata, akiknek bemutattam, keblére ölelte volna.

De még mielőtt ez megtörtént, csak kinyitottam a dobozt, elkezdtem olvasni a szabályt, és akkor odajött hozzám a fiam, hogy megnézze, mit is tanulmányozok. Nos, rögtön megnyerték őt a játék komponensei, a cikornyásra „faragott”, színes korongok és a nagy tábla, amelyen általa is jól ismert, nagy, színes számok (1-től 5-ig) láthatók. Hát persze, hogy megkérdezte, hogyan kell játszani, én meg persze, hogy elmondtam neki… és perceken belül már játszottuk is az első Rondo-meccsünket.

A szabály egyszerű, de – ha nem is nagyszerű, azért – kellemes. Amikor sorra kerülök, vagy lerakok bárhány színes korongot és húzok egyet a zsákból, vagy nem rakok le, és kettőt húzok (de legfeljebb csak öt lehet nálam). A lerakás szabálya sem bonyolult: középről indulunk, majd mindig a már lerakott korongok mellé rakhatjuk le a következőket, azokkal folytonos utat lefedve (egymás melletti mezőkre rakosgatva, kétfelé ágazás nélkül). Minden korongot a megfelelő színű számra tehetünk le, és ezért rögtön be is zsebeljük az adott pontszámot. Ha akarunk, egy számra több ugyanolyan színű korongot is lerakhatunk egyszerre; ilyenkor a pontszám is többszöröződik. Ha pedig akarjuk, egy számra lerakhatunk másmilyen színű korongot is – lefelé fordítva, így azért a mezőért nem kapunk pontot. Amikor az utolsó sötét mezőre is korong kerül, a játék véget ér.

Ennyi a szabály; ezt Miskának is könnyű volt megértenie. A doboz a társast hatéves kortól ajánlja, ami nem irreális besorolás; gyakorlottabb társasozó gyerekek esetleg ötévesen már kipróbálhatják. Bár a taktikát és az arányokat nem biztos, hogy rögtön megérzik, viszonylag egyszerű módszerekre könnyen felhívhatjuk a figyelmét – legfeljebb a számolásban kell segíteni. Egy körben ugyanis akár tizenöt-húsz pontot is be lehet zsebelni, és bár az egyjegyű számok terén Miska február elején már magabiztosan mozgott, kétjegyűekkel akkor még ejtett hibákat. De semmi gond: a pontszámot korongonként is le lehet lépni, és akkor máris nem kell tudni ötnél tovább számolni…

A játékot a fiam rettentően élvezte, így annak is helye lehetett benne, hogy néha tanítottam is közben: ha volt a táblán olyan lehetőség, ami nyilvánvalóan sokkal több pontot hozhatott az éppen kijátszandó korongokkal, mint ahova ő akart tenni, akkor erre felhívtam a figyelmét. Az „egy mezőn sok korong” lehetősége ugyanis néha annyira kecsegtető volt számára, hogy akár az 1-es pontszámot is megtriplázta volna ezért, akkor is, ha az jóval kevesebb bevételt hozott volna. A javaslataimat viszont rendszerint végiggondolta, elfogadta… Aztán, mivel így kevésbé ügyeltem a saját lépéseimre, mint az övéire, szépen megnyerte a játékot.

Igaz, közben az elején még ezzel párhuzamosan König Kasimirt játszottam a lányommal, de erre azért mégsem foghatom a vereséget.

No, ettől aztán még jobban élvezte, így egészen felvillanyozta, amikor megmutattam a tábla másik, piros oldalát. (A gyerek alapvető kedélyállapota a derű, írja Vekerdy, és az ember ezt akkor érzi át, amikor egy-egy ilyen egyszerű örömforrás hatására hallhatja-látja a boldog gyerekkacajt, a lelkesedés leplezetlen kifejeződését.) A b, oldal geometriája az a, oldaléhoz hasonló, csupán a számok elrendezése más – a nyerhető pontok összege pedig jóval nagyobb. Márpedig a még több pont begyűjtésének lehetősége még szuperebb dolog… Arról nem is beszélve, hogy mivel továbbra is támogattam néha Miska lépéseit, ismét sikerült megnyernie, pedig esküszöm, nem játszottam rosszul.

Aztán a feleségem meglátta, hogy mit ügyködünk, és ő is kedvet kapott hozzá. Így amikor a gyerekeket sikerült elaltatni délután, elkezdtünk játszani a Rondóval. Így derült ki, amikor már saját lépéseimre koncentrálhattam, hogy bár a játék valóban tökegyszerű és habkönnyű, azért kínál taktikai finomságokat, időzítési és értékelési kérdéseket, így kikapcsolódásra vágyó felnőttek is jól szórakozhatnak vele. Nekünk pedig, úgy tűnik, egy jó pár évig kellemesen működhet agykikapcsoló családi játékként.