No, még egyet az absztrakt stratégiai játékokról, mielőtt a kronológiában eljutunk oda, hogy a lányom hároméves lett… Az alább kivesézendő játékoknak több közös tulajdonsága van, még ha nem is egyformák – annyi viszont már első blikkre is feltűnő, hogy a sakkhoz és az egyszerűbbik dámajátékhoz hasonlóan fekete és fehér jelölők küzdenek egymás ellen a 8×8 mezőből álló hadszíntéren.

Miska a Quoridorra némileg emlékeztető Mole Hill után, még aznap mindenképpen ki akarta próbálni azt a játékot is, amelynek vászonzsákján egy polip volt látható (oké, ez nem meglepő, hiszen szereti a polipokat, a polipmozgást is gyakran gyakorolja négy csápjával, de a polipos pizzát és szusit is élvezettel fogyasztja). Bár egy kicsit ki kellett ábrándítanom, mert kezdő szinten a Battle for Olympost a korongok szörnyeket, teremtményeket, isteneket mutató oldalával lefordítva kell játszani, azért még így is szívesen kipróbálta.

A Battle for Olympus (jó, jó, ez is Reiner Knizia játéka) valójában egy  1993-as absztrakt tematikus érdekességekkel felturbózott változata, márpedig mi az alapszabály szerint játszottunk, ami megegyezik a ’93-as Tikuéval, csupán az 6×6 mezőn játszódott és mindkét játékosnak 6 nagy és 14 kis korongja volt, míg itt mindkét játékosnak 8 nagy és 27 kis jelölő jut (ha ezek megvannak, bárki játszhatja ezt a játékot is egy sakktáblán; az alapjáték egyébként a 6×6 mezős verzióban valamivel izgalmasabb; a szabály le is írja, mekkora táblán hány jelölővel játsszunk).

A játék menete, mint a legtöbb absztrakt játék esetében, meglehetősen egyszerű: az alapfelállást követően felváltva mozgatják a nagy korongjaikat a játékosok jobbra, balra, előre vagy hátra, egyenes vonalban annyi mezővel, amennyivel csak szeretnék, de másik nagy korongra lépni vagy azt átugrani nem szabad. A mozgást követően az utunkon, mint Jancsi és Juliska a morzsákat, elhelyezzük saját kis jelölőinket a korong kiindulási helyétől a jelenlegit megelőző mezőig, és ha az ellenfelünknek volt az érintett mezőkön jelölője, akkor azt visszaszolgáltatjuk neki. Addig mozgatjuk így a nagy korongjainkat, amíg valamelyik játékosnak nem sikerül az utolsó kis jelölőjét is a táblára helyeznie – és ebben a pillanatban meg is nyeri a játékot.

(A Battle for Olympus készlet egyébként haladó verzióban erősen megbolondítja ezt a játékot, mert akkor a nagy korongoknak a képes felével játszunk, és minden korongnak, vagyis mitológiai teremtménynek van egy egyszer használatos különleges képessége, például átlósan léphet, vagy leszedheti maga körül a kis jelölőket stb., de ezeket csak akkor érdemes bevetni, ha az alapjáték mélységeit kellőképpen sikerült már felfedeznünk).

Az alapjáték kezdőbarát absztrakt. Mit értek kezdőbarát alatt? Számomra a sakk mérsékelten, a Go egyáltalán nem kezdőbarát, mert aki életében először találkozik ezekkel, annak egyszerűen fogalma sincs, mit tesz az első lépéseivel: nem látja ezek hasznát, nem érzi, hogy ezek révén haladna a cél felé. A Tikuban viszont rögtön megérkezik a visszajelzés: mozogtam a korongommal sokat, lerakhatok sokat a kis jelzőim közül, ami egyértelműen jó nekem, és esetleg még az ellenfelemmel is kiszúrhatok, egyértelmű sikerélmény-impulzusokat kapok minden körben.

Ez tökéletesen megfelel egy ötéves gyereknek is, és innentől kezdve csaknem mindegy, hogy ki nyeri a játékot: játék közben folyamatosan azt érezheti, hogy ügyes volt, folyamatosan örülhet az apjának visszaszolgáltatott kis jelölők miatt, egy-egy jó lépés után büszkén számolgathatja, hogy neki kevesebb kis jelölőt kell már leraknia, mint nekem. Hogy a játék ennél stratégikusabb (bár a végjátékban, főleg a nagy táblán, úgy tűnhet, hogy egy oda-vissza huzavonában hol az egyikünk, hol a másikunk áll jobban és sosem lesz vége az egésznek, valójában elkerülhetetlenül haladunk a befejezés felé), és valójában egy ötéves gyereknek nem sok esélye van egy tapasztalt felnőttel szemben a nyerésre (hacsak az nem hoz szándékosan rossz döntéseket), szinte semmit nem von le abból, hogy közben folyamatosan lehetett élvezni a játékot.

És főleg tanulni a felnőttől. Miska ezúttal is örömmel vette, ha egy-egy lépésénél rávezettem, hogy az általa választani kívántnál jobb is akadhat a pályán (ha éppen nem ő talált jobbat, mint amit kinéztem neki – ez is előfordult párszor). Ilyenkor méregette a jelölők elhelyezkedését, majd az is örömöt és sikerélményt váltott ki belőle, hogy megtalálta azt a lépést, amire én gondoltam.

Pár héttel később, pakolgatás közben a kezembe akadt az Othello doboza (ismert még Reversiként, Oshellóként, négyszemélyes verzióban pedig Rolitként). Ennek szabályait nem ismertetem itt, de ez az a sok iskolás körében is kedvelt absztrakt játék, amelyben fekete/fehér jelölőinket mindig úgy kell letennünk a táblára, hogy azzal egy vagy több egyenes mentén két oldalról körbezárjuk az ellenfelünk egy vagy több korongját, amelyeket ezt követően át is fordíthatunk a saját színünkre (és az nyer, akinek a színe többségben van a játék végén). Gondoltam, megmutatom a gyerekeknek, de nem játszunk vele, mert még kicsik hozzá. Ezért csak elkezdtük pakolászni a táblára felváltva a fehér és fekete korongokat, nézve, hogy melyik hova kerülhet és mi történik ilyenkor. Ebben a pakolászásban Borcsa is sokat segített, amíg el nem unta. Miska viszont végig figyelt, asszisztált, és már azt is megmutathattam neki, hogy miért van stratégiai jelentősége a sarkok megszerzésének.

Azóta le is játszottunk két további játszmát, még mindig inkább ismerkedős jelleggel, mintsem igazán stratégiai megfontolások mentén. Az Othellónak ugyanis ugyanaz az előnye, mint a Tikunak: azonnali örömöket okoz minden fordulóban – igaz, a vége egy kicsit keményebb, mert ha erős játékos kerül szembe gyengével, könnyen nyerhet elsöprő többséggel, szinte vagy teljesen kiirtva a másik fél korongjait a tábláról. Addig viszont lehet örülni a kis (nagy) sikereknek a játék közben. És Miska már figyel is arra, hogy a sarkokba kerüljön, én pedig teremtek neki erre lehetőséget. Hogy miként kell arra játszani, hogy az ellenfelünk ne kaparinthassa meg magának a sarkokat, sőt hogyan lehet úgy nyerni a játékban, hogy egyetlen sarkot sem kaparintunk meg … Nos, lássuk be, az ilyen finomságokat igazán ráér még megtanulni.

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!