Borcsa harmadik születésnapja kapcsán a múlt héten már valamelyest szóba került a kérdés. Hogyan játszhatunk úgy, hogy a szabályjátékok szabályokhoz kötöttségét még csak éppen el-elfogadó, taktikai érzékkel még koránál fogva nem rendelkező, hároméves kislány és egy, immár a stratégiai gondolkodás és taktikázás felé kacsintgató ötéves fiú – no meg a negyedik évtizedében járó felnőtt – egyaránt részt vehessen benne?

Borcsánál ez a bonyolultabb játékok esetében rendszerint inkább nézői, esetleg kisegítői szerepet jelent – lehet ő a bank, a csinos segítő, aki adja a kellő játékalkatrészeket, például rendezgeti és igény esetén adogatja a kutyákat-macskákat az Amazing Flea Circusban. Más játékokba megpróbál beszállni, de még nemigen tud – mint a PitchCarban, amelyben néha körbebrümmögi autójával a pályát, vagy a Carcassonne gyermekeiben, ahol kezdetben egyszerűen csak mindig lerakhatta a figuráit, ha megjelent az ő színe egy lapkán.

Haladóbb verzió már, ha ő is a szabályok szerint játszik, csak segítünk neki meghozni a számára kedvező döntést – rávezető kérdésekkel emlékeztetjük, hogy mit is keresünk a Der kleine Sprechdachsban, a Carcassonne gyermekeiben pedig segítünk, hol tudja lezárni az útjait. Az más kérdés, hogy utóbbit gyakran öntudatosan visszautasítja, dacos tekintettel pörölve velünk: márpedig ő oda rakja a lapkát, ahova ő akarja! És ebben tulajdonképpen igaza van.

Valamelyest más eset Miska, akivel ha olyan játékot játszok mostanság – és egyre gyakrabban igényli ezt –, amely neki talán még magas kicsit, akkor örül a segítségnek, meghallgatja és megérti az indoklást is. Ugyanakkor ezeknek a játékoknak a könnyítésére praktikus például, hogy kártyajátékok esetén gyakran nyílt kártyával játszunk, vagy legalábbis azokkal tanulunk.

Aztán vannak persze többfokozatú játékok is, amelyeknek a szabálykönyve egyszerűbb, bonyolultabb, esetleg legegyszerűbb és legbonyolultabb változatot is kínál (például ilyen a Cheeky Monkey – Monkey Business is), de ezek esetén ritkán lehet a szabályokat külön-külön a játékosokhoz igazítani; ezekre a játékokra valamikor később talán még visszatérünk.

Két érdekesebb esetet viszont leírok, ahol szerintem egészen ügyes megoldást sikerült találni a játékosok közötti különbségek áthidalására. Borcsa a harmadik születésnapjára többek között kapott egy igazán lányos, rózsaszín dobozos, pónilovas társasjátékot. A My Beautiful Pony valószínűeg csak azért nem My Little Pony, mert a márkanév támogatását nem sikerült megszerezni hozzá; egyébként viszonylag standard kis gyerektársasról van szó (unokatestvére is kapott már tőlünk hasonlót típusút, Würfelzwerge címmel): dobni kell a kettő dobókockával, majd begyűjtés céljával megkeresni a két kocka által meghatározott (színű) lovacskát. Külön bejegyzést nem is érdemel.

A szokásostól eltérő egyetlen szabály igazából gyerekjáték szintjén trükkösebb, mint gondolnánk: a kétszer hat szín huszonegy variációján kívül látható még öt patkólapka is a készletben, amelyeket akkor vetünk be, ha olyan színkombinációt dobunk, amilyet már korábban is – vagyis ha az adott lólapka már valamelyik játékos tulajdonában van. Ilyenkor nem a játékostól kell lopni, hanem a közös készletből kell rácsapni a legkevesebb patkót mutató lapkára. Amikor az utolsó patkó is gazdára lel, a játék véget ér.  (Trükkös ez a szabály, mert észrevétlenül is segít számolni tanulni a lurkóknak, továbbá azért is, mert gondoskodik róla, hogy a játék viszonylag rövid időn belül véget érjen.)

Na most, bár a My Beautiful Ponyt a korábban kölcsönkapott Kapásom van! kvázi pótlására szereztem be, van egy nagy gond vele, az, amit a halas játékban olyan ügyesen el tudtak kerülni: ez bizony gyorsasági játék. És hát hiába ügyesek, okosak (stb. stb.) a gyerekeim, azért a két kocka eredményének megfelelő színű lovat mégsem tudják közel olyan gyorsan sem megtalálni, mint én. Ezért aztán kiegészítő szabályt vezettem be, ami ugyan messze áll a tökéletestől, azért egészen kiegyenlítette a dolgot és mégis izgalmas maradt a játék. Mindig egy játékos van soron, és az óramutató járása szerint követjük egymást. Amikor Borcsa dob a kockákkal, akkor van tíz másodperce, hogy megtalálja a megfelelő lapkát (hangosan számolok), de utána már mindannyian lecsaphatunk rá (úgyhogy igyekeznie kell megtalálni). Ha Miska dob, akkor öt másodperc ez az idő, ha pedig én, akkor nulla másodperc. Bár a kiegészítő szabály nem ad mindenre megoldást (amikor az én „köröm” van, akkor hiába szabad a vásár kezdettől fogva, azért mégiscsak szinte biztos, hogy én vagyok a leggyorsabb, míg Borcsának semmi esélye sincs), a nekik kedvező szabályokat mindkét gyerek gond nélkül elfogadja, mindkettőjüknek van is sikerélménye játék közben, és a végeredmény is általában meglehetősen szoros lesz így. Egyelőre ez a célnak tökéletesen megfelel.

A PitchCar megoldására pedig egyenesen büszke vagyok. Nem, itt Borcsa nem jön a képbe, fent írtam már, hogy miért: egyszerűen ő még nem elég ügyes ahhoz, hogy pöckölgesse az autókorongot (és nincs is kedve hozzá). Miskával viszont, amikor először és másodszor játszottunk, hamar világossá vált, hogy nincs sok esélye: bár folyamatosan fejlődik (velünk, szülőkkel együtt), azért mi mégiscsak sokkal ügyesebben tudjuk (egyelőre) pöckölgetni az autókat a pályán. Így mire mi a harmadik kört is megtettük, ő még a másodikat is épp csak abszolválta. Félő volt, hogy hamar elmegy a kedve az egész játéktól, és az izgalom sem volt az igazi, úgyhogy logikus megoldásként bevezettem azt a szabályt, hogy amikor ő van soron, mindig kétszer pöckölhet, míg mi mindig csak egyszer. Igen ám, de így az eredmény gyakorlatilag megfordult, ő vert csaknem egy kört ránk a finisben. Mit tehetnénk?

Egyértelművé vált, hogy a legjobb az lenne, ha Miska mindig másfélszer jöhetne a saját körében, de ez a szép elképzelés viszonylag kivitelezhetetlen. Ha pedig az egyik körében egyszer, a másikban kétszer következne, ezt nem biztos, hogy követni tudnánk, de ha sikerülne is, akkor is folyamatosan kellene erre (is) koncentrálnunk játék közben, ami csökkentené az élvezetet. Töprengtem még egy keveset, majd megszületett A megoldás. Elővettem egy üres dobókockát, és pöttyöket rajzoltam a hat oldalára. Egyet, egyet, egyet, kettőt, kettőt, kettőt. Miskának ezzel kell dobnia mindig, amikor ő kerül sorra, és annyit pöccinthet az autón, amennyit dobott. Az ötlet többszörösen átütő sikernek bizonyult. Egyrészt behoztuk a színtisztán ügyességi versenybe a kockával dobás és szerencse ovisbarát örömét, másrészt tényleg remekül kiegyensúlyozódtak a futamok: a legtöbbször fej fej mellett haladunk, és az utolsó pillanatokig képtelenség megjósolni, ki is nyer majd a verseny végén.

Az addig már-már mellőzött PitchCar rögtön igen népszerűvé vált a hozzáadott dobókocka segítségével. Olyannyira, hogy még akkor is elő kellett vennünk (akkor már egy frissen kapott kis kiegészítő pályakészlet hozzáadásával), amikor pár héttel később, Miska születésnapi buliján ovis társak látogattak el hozzánk. Ám mivel ők még nem ismerték a játékot, hamarosan meg is kapták a dobókockát, amit Miska nem is sajnált tőlük – kezdők ellen ő már dobókocka nélkül is könnyen nyerte a játékot…

Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!