Október Essen és a nagy nemzetközi játékvásár ideje. Négynapos (két nap utazás, két nap a vásáron) kint tartózkodásom idejére annyi találkozót beszéltem meg, annyi standot kellett végigjárnom, hogy csak a második nap vége felé jutott idő, energia arra, hogy a hazaérkezésemen gondolkodjak: valamiféle vásárfiát nézzek a gyerekeknek.

A lányom alig múlt még egyéves – két évvel ezelőttről már megvan a tapasztalat, hogy akkor Miskának nem tudtam még semmit sem hozni; most Borcsa az, akinek végül egy rendkívül szép karkötőt veszek (amelytől otthon juszt is elsírja magát, de sebaj, majd később tetszeni fog neki), a háromévesnek viszont már lehet találni játékokat. A korosztálynak ráadásul tele vannak dobozokkal a használtjáték-árusok, hiszen ahogy a gyerekek kinőnek a legkisebbeknek való játékokból, a szülők szép csendben meg is szabadulnak ezektől. Mármint nem a gyerekektől, hanem a játékaiktól. Így aztán amellett, hogy szerzek egy Ravensburger promó-kirakóst, Miskának végül (emlékezvén, hogy mintha ez valami ismert név lenne) egy jó állapotú Obstgärtchent szerzek be. Hogy pár héttel később itthon is megtalálom a játékot Kis gyümölcsöskert címen, az teljesen mellékes: a lényeg, hogy ezt a dobozt tényleg Németországból hoztam, neki.

Éjjel érkezem, így csak reggel találkozom a gyerekekkel, de akkor, miután kellőképpen körülugráltak és a fiammal kibontottunk vagy öt nagy apajátékot, kipróbáljuk az ő ajándékát is.

A Kis gyümölcsöskert azt hiszem, a legizgalmasabb és legérdekesebb játék, amit már hároméves korosztálynak ajánlanak. Ennek a korosztálynak csak az egyszerű memóriajátékok és a színtiszta szerencsejátékok (dobj a kockával és tedd azt, amit a kocka mond) valók, hiszen még egyáltalán ahhoz a koncepcióhoz is hozzá kell szokniuk, hogy vannak betartandó szabályok, türelmesen várni kell a sorunkra és így tovább – ehhez képest a képességeiket a Kis gyümölcsöskert maximálisan kihasználja, miközben látványra sem utolsó.

A kertben egy nagy cseresznyefa áll, tényleg ott látjuk a kert végében, és tényleg lóg róla öt pár pirosló facseresznye. Ehhez a fához szeretne eljutni a holló, méretes faholló, akit könnyen mozgatnak a még fejlesztésre váró kis ujjacskák. A dobozban elhelyezkedő kis kert-tábla köré tizenöt kis viráglapkát rakunk, ötször három különböző színű (és fajtájú) virágot, illetve fonott kis kosarunkat. Aki kezd, az a kezébe veszi a dobókockát, amelyen az ötféle virág és egy kis napszimbólum látható, és már kezdődhet is a versenyfutás a hollóval, aki hozzánk hasonlóan szeretné megszerezni a cseresznyéket – vajon melyikünk jár sikerrel?

A kockadobás megmondja, hogy milyen színű lapkát, vagyis milyen virágot kell felfordítanunk (napocska esetén választhatunk kedvünkre). Minden virágfajta három lapkája közül egynek egy alvó állat, egynek a holló és egynek egy cseresznye látható a hátulján. Ha alvó állatot fordítunk fel, „Pszt! alszik a cica/egér stb.”, mondjuk, és csöndben, rendkívüli óvatossággal visszafordítjuk a lapkát. Ha cseresznyét találtunk, akkor örülünk: a fáról leveszünk egy pár cserkót a kosarunkba. Ha viszont a hollót fordítottuk fel, a hollófigura egy lépéssel közelebb jut a cseresznyefához. A cseresznyelapkát magunkhoz vesszük, a többi lapkát viszont visszafordítjuk.

A cél az, hogy előbb szedjük le az összes cseresznyét a fáról, mint hogy a holló odaérne (az ötödik lépésével). Az esélyek persze nekünk kedveznek – ha jó megfigyelők vagyunk, sőt, ha jó logikával ki tudja következtetni a kis hároméves, hogy ha a három lila virágból már kettőt felfordítottunk és nem azokon volt a gyümölcs, akkor a harmadikon kell keresnünk. Vagy azt, hogy ha az ötféle virágból már három olyan is van, amelyikből kettő lapka maradt, akkor napocska esetén a maradék két virágfajtából kellene felfordítanunk egyet.

A játéknak tehát nemcsak a sztorija jó, nemcsak kis színészkedős játékot kínál (trapp, trapp, megy a holló, legyünk csöndben, mert alszik a süni és így tovább), nemcsak élvezettel szedegethetjük a cseresznyét a kosarunkba, de a színek, formák felismerésére is tanít, fejleszti a memóriát, a logikát, és ráadásul kooperációs játékként a közös célért való küzdelem élményét is megadja. Tényleg ki merem jelenteni, hogy ennél többet egyetlen általam ismert, hároméveseknek való játék nem adott még – rögtön kíváncsi is lettem a játék „eredetijére”, a nagydobozos Obstgartenre, avagy Gyümölcsöskertre, és mivel a fiamnak kellőképpen tetszik a kicsi, el is határozom, hogy karácsonyra beszerzem majd neki. Így is lett, de erről majd később.

A játék egyébként tényleg leköti Miskát; első, némi apai segítséggel (kooperációs játékról van szó, vagyis ez legális) megnyert játszmánk után újrajátszást követel. Végtelen politikai korrektsége azonban rögtön felülírja a szabályokat: „De most úgy játsszuk, hogy a holló nyerjen.” A játék azóta is repertoáron van otthon, és bár nem szólok közbe, rendszeresen látom, hogy mostanában az utolsó cseresznyénél direkt elrontja a lapkafelvételt, hogy aztán megfoghassa a fa alatt álló hollófigurát, aki ekkor boldog arccal felrepül, csőrére akasztja a cseresznyét és fiamnak hálás szívvel repül el a családjához, messze a Kis gyümölcsöskertből.