Kihirdették ma délután az immár negyedszer odaítélt Magyar Társasjátékdíj fődíjasát és különdíjasát. Ennek kapcsán írok egy keveset mindegyik jelöltről.
De előbb még pár rövid gondolatot hozzáfűzök a díjhoz. A Magyar Társasjátékdíj, amint az a honlapján is olvasható, 2010-ben azzal a céllal alapult, hogy „megszólítsa a hétköznapi vásárlókat és játékos kedvű embereket, hogy iránymutatást nyújtson számukra, és játékválasztási tanácsokkal segítse a döntéseiket.” „A Magyar Társasjátékdíj elsősorban a családi társasjáték kategóriában kívánja díjjal jutalmazni a játékokat. (…) Elsődleges szempont, hogy a díjazott vagy díjra jelölt játékoknak olyan játékosok számára kell értékesnek lennie, akiknek nem mindennapos tevékenységük a társasjátékokkal való foglalatosság. A díjnak előnyben kell részesítenie azokat a társasjátékokat, amelyeknek egyszerű és könnyen értelmezhető szabályaik vannak, és játékidejük 30-60 perc.”
Bár ezek tisztán lefektetett szabályok, az idei mezőny is mutatja, hogy nem is könnyű mindig megfelelni ezeknek. A társasjátékozást igazán komoly hobbinak tekintő pár száz (legjobb esetben pár ezer) hazai rajongó is valószínűleg nehezen tudja már elképzelni, milyen is az a játék, ami a kezdők számára is könnyen érthető. A társasjátékok bár sokféle nehézségi szintben léteznek, érdemes három kategóriára osztani ezeket: vannak a csak gyakorlott játékosok által játszott, játszható játékok; vannak a kezdők által is érthető, egy-, kettő-, esetleg négy oldalas szabályú, könnyű játékok… és van a szürke zóna. Az utóbbi az, amelyről a gyakorlottak azt gondolják, a hülye is megérti, a kezdők pedig lehet, hogy végig sem képesek hallgatni a szabályokat. És mielőtt valaki megsértődne: itt nem az értelmi képességekről van szó, a gyakorlott játékosnak és a kezdőnek lehet, hogy tökéletesen ugyanannyi az IQ-ja – csupán eltérő a tapasztalatuk.
Gyerekkoromban a néha-néha előkerülő römin és Csapd le csacsin kívül nemigen játszottunk kártyajátékokat. Ezért aztán huszonévesen, amikor bekerültem egy gyakran játszó társaságba, rendszerint az egyszerű kártyajátékok szabályainak magyarázata közben is már elvesztettem a fonalat. Tekerjünk előre tíz évet az időben: hat-hétszáz különböző társasjátékkal játszottam már, így (bár a felfogásom határozottan lassul) nem okoz komolyabb gondot a tizenvalahány oldalas szabállyal ellátott játékok megtanulása sem. A kulcs a tapasztalat: a legtöbb szabály, amit ilyenkor tanulok, már megtalálható volt másik játékokban is; itt csupán a szabályötletek, mechanizmuselemek újszerű összetétele az, amit meg kell tanulnom. Csupán a vázat kell elsajátítanom, amire rápakolhatom az ismerős elemeket. Egy kezdőnek viszont minden más: ő nemcsak a vázat, de az összes elemet is újdonságként köszönti. Az egyszerre befogadható információ mennyisége azonban korlátos, így neki sokkal hamarabb meg fog telni az információs tára – pár perc után a szabálymagyarázat közben menthetetlenül elveszíti a fonalat.
Még rosszabb, ha mindezt a kinyomtatott játékszabályból kell megtanulnia. A tapasztalt játékos ismeri a szófordulatokat, a kifejezéseket, fejben rögtön el is tudja képzelni a leírt szabályokat – ugyanez a kezdő számára teljesen új világ, minden nehezebben, lassabban megy, még a fontos és lényegtelen információk közötti szelektálás sem történik meg automatikusan. A szürke zónába azokat a játékokat sorolom, amelyeket a kezdők java része meg tud tanulni, ha egy gyakorlott játékos tanítja meg nekik, azonban önmaguktól, ha a boltból hazaviszik a játékot és elkezdik olvasni a szabályt, valószínűleg belebuknának ugyanebbe.
A Magyar Társasjátékdíj zsűrije három évig elkerülte azt a buktatót, hogy ilyen játékokat jelöljön; idén az alább soroltak közül az első kettő véleményem szerint sajnos bekerült ebbe a kategóriába. (Nehéz elkerülni az effélét, hiszen a díjat is gyakorlott játékosok ítélik oda.) Ennek ellenére mindenképpen érdemes megismerkedni velük, hiszen egytől egyig remek játékokról van szó.
A 2010-es Spiel des Jahres jelöltje az utolsó olyan évben volt jelölt, amikor a díjkiosztó bizottság még nem tett különbséget haladóknak és kezdőknek szánt játékok között. Azóta látható választásaik és nyilatkozataik (pl. „A Wikinger a haladóknak ajánlott kategóriában indult volna”) tükrében valószínűsítem, hogy a játék a haladó kategóriában indult volna, ha már lett volna olyan. Bár az alapjáték nem bonyolult (a szabály külön említ három lehetséges bonyolítást, amelyek egyébként mind izgalmasabbá teszik a játékot), azért kezdők képességeinek a határait feszegetheti.
A játékosok festőművészek bőrébe bújnak, akik egy reneszánsz templom freskóját akarják restaurálni. Mindennap felkelnek az általuk megválasztott sorrendben, ami rögtön a hangulatukat is meghatározza az adott napra. Ezután titokban megtervezik a napjukat, azt, hogy 4-6 segítőjük hol és mit fog csinálni, majd helyszínenként végrehajtják ezeket az akciókat. A piacon festékeket vásárolnak (aki előbb kelt fel, az több közül választhat); a székesegyházban festenek a rendelkezésre álló festékeikkel (amennyiben rendelkeznek egy-egy adott terület kifestéséhez szükséges színekkel és mennyiségekkel), esetleg mozgatva a püspököt is, aki, hogyha feléjük jár ilyenkor, külön megjutalmazza őket; a stúdióban portrékat festhetnek pénzért; a műhelyben munkásonként két színkeverést is végezhetnek (a drágább színek ugyanis csak keveréssel előállíthatók); végül a színházban javíthatják a festőművész hangulatát. Mindezek után bevételt is gyűjthetnek, majd jöhet az előkészület a következő napra.
A fentiek igazán zanzásítva mondják el az alapjáték szabályait, de elég sok, társasjátékok iránt érdeklődő, ám kezdőnek mondható játékost ismerek, akik számára ez már biztosan soknak hatna. A játék maga egyébként jó (bár gyakorlott szemmel a mechanizmusát közel sem érzem különlegesnek, azért ügyesen fogja meg az újszerű tematikát), nem is véletlenül jelölték annak idején a Spiel des Jahresre. Ám én már akkor is az ugyanekkor jelölt Dixitnek, a későbbi nyertesnek drukkoltam – amely nem véletlenül nyerte meg 2010-ben az első Magyar Társasjátékdíjat is.
A 7 csoda 2011-ben nyerte meg odakint a Kennerspiel des Jahres díjat, abban az évben, amikor a zsűri már tényleg különbséget tett a haladóknak és az abszolút kezdőknek szánt játékok között. Fel is háborodott rajta az igazán gyakorlott játékosok szűk rétegének jelentős hányada, hiszen ők a 7 csodát igen könnyű, könnyed játéknak tartják. És valóban, számukra ez egy nem bonyolult, nem is túl mély játék. A dologgal kapcsolatos hosszas fejtegetések útvesztőjébe nem szeretnék belemenni, de egyvalamiben biztos vagyok: ha egy társasjátékot a kezdőknek 40 percen át kell magyarázni ahhoz, hogy meg is értsék (és ekkor egy gyakorlott játékos magyarázott nekik, nem pedig a szabálykönyvből próbálták kihámozni a kártyák kezdő szemmel igazán összetett viszonyait, tulajdonságait), akkor az nem a kezdőknek való, sőt ha kezdők vennének meg egy ilyen játékot, és egyetlen gémer sem lenne a közelben, hogy magyarázattal szolgáljon, jó esély van arra, hogy végig sem olvassák a szabályt, hanem egy óra elteltével szomorúan elcsomagolják az egészet.
Ezzel azonban eszemben sincs azt állítani, hogy a 7 csoda ne lenne jó játék, sőt, remek, hogy miként tud félórába zsúfolni egy egész civilizációépítős tematikát anyagok termelésével, áruk előállításával, kereskedéssel, fejlesztéssel, kulturális fejlődéssel, háborúskodással együtt, továbbá figyelemre méltó abból a szempontból is, hogy tartalmas, mégis gyors szórakozást nyújt akár hat-hét játékos számára is. A játék kétszer került szóba a blogunkon, itt.
Mindezek ellenére a 7 csoda semmiképpen nem felel meg a Magyar Játékdíj eddigi céljainak – már amikor korábban felmerült a jelölése (majd kizárása az akkori szabályok és az akkor még az angol nyelvű kártyák miatt), határozottan érveltem (még a zsűri tagjaként) amellett, hogy a játékot nem a lényegtelen angol nevek miatt, hanem összetettsége okán kellene ab ovo kizárni a díjra esélyes jelöltek közül. A 7 csodát olyan kezdőknek nem ajánlom, akik otthon, szabálykönyvből szeretnék megtanulni – haladóknak viszont annál inkább.
A Királyságok bár díjaknak, jelöléseknek nincs híján, a Spiel des Jahres zsűri figyelmét elkerülte annak idején. „Annak idején”, igen, ugyanis van annak már csaknem húsz éve, hogy először megjelent külföldön, ezzel az idén már negyedik alkalommal kiosztott Magyar Társasjátékdíj korelnökének számít (bár a jelölt verzió új kiadás, új dizájnnal és a korábbinál eggyel több lapkával). Taktikai, ügyeskedős, esélylatolgatós, trükkös lapkalerakós játékról van szó, amelyben látszólag komoly szerep jut a szerencsének, aztán a végén mégiscsak mindig a legügyesebb játékos nyer. A Királyságok kapcsán magam is írtam már itt annak idején, ezért ezúttal nem megyek bele a részletekbe, de elárulhatom, hogy 19 év ide vagy oda, igencsak kedvelem ezt a könnyed, mégsem könnyű kis játékot. Ráadásul a szabályok itt tényleg egyszerűek: itt el tudom képzelni, hogy mindezt társasklubba nem járó és komoly társasozókat nem ismerő kezdők is játszani tudják a szabályok egyszeri elolvasása után.
És végül, az idei győztes! A Santiago de Cuba kapcsán annak idején, a játékot még nem ismerve latolgattam, hogy esetleg bekerülhet a Kennerspiel des Jahres jelöltjei közé („szép is, kellőképpen el is tér a szokásostól, családbarát is ahhoz, hogy ne hagyják figyelmen kívül (bár talán könnyedebb a kategóriánál?)”), ám végül nem került be, talán tényleg azért, mert a kategóriánál valamivel könnyedebb, míg az abszolút kezdőknek ajánlott kategóriába csak határesetesen fér bele (de talán belefér).
A játék külsejében, témájában, a végrehajtható akciókban egyaránt régi nagy testvérét, a Cuba című, népszerű, ám összetett és hosszú játékot idézi. Sőt még szerzője is megegyezik a régi játék szerzőpárosa egyik tagjával. A játékban, csakúgy, mint a Cubában, citrusgyümölcsöt, nádat, dohánylevelet szerzünk, épületek és személyek segítségével kereskedünk, feldolgozunk (főként rummá és szivarrá) és a kikötőben álló hajókra értékesítünk. A játékmenet a régiénél jóval egyszerűbb és gyorsabb, de azért nem bugyuta, ráadásul jóval mókásabb is annál: ebben a játékban egészen biztosan nem fogunk barátokat szerezni magunknak (ami egyébként szintén nem kifejezetten kezdőbarát tulajdonság, de persze mindenki annyira játssza vérre menően az efféléket, amennyire szeretné).
A Santiago de Cuba szép, szórakoztató, és ha egy játékon belül nem is túl változatos, azért unni senki sem fogja, sőt: korrekt választás a Magyar Társasjátékdíjra.
fotó (c): Iván de la Fuente Misut
Ticket to Ride: Europe - Vonattal Európában
Különdíjat kapott idén a Ticket to Ride: Europe, bár pontosan nem tudom még, milyen különdíjat; talán estére kiderül. 2010-ben az elődjét, az akkor még csak magyar szabálymelléklettel ellátott Ticket to Ride-ot jelöltük a fődíjra, de a Ticket to Ride: Europe, amely ráadásul immár magyar kiadásban kapható a boltokban, minden dicséretet megérdemel (és a díj céljainak is tökéletesen megfelel; ezért is fura elsőre a különdíj). A kezdőknek is ajánlható, mégis izgalmas, tematikus, stratégiai-taktikai, térképen játszott játékok három legnagyobb királya kétségkívül a Catan telepesei, a Carcassonne és a Ticket to Ride (Európában inkább a Ticket to Ride: Europe) – nem árt, ha az első két játékot már ismerők és kedvelők minél nagyobb köre megismerkedik a gyönyörű és rettentően izgalmas, vonatos harmadikkal is, amely még a mi otthoni, pár száz játékból álló gyűjteményünkben is kiemelt helyet foglal el.
fotó (c) Martijn Althuizen
Tetszett a cikk? Kövesd az oldalunkat facebookon is, hogy ne maradj le az új cikkekről és a blogban meg sem jelenő színes tartalmakról!
Utolsó kommentek