játszma

Németországban kihirdették az elmúlt évtizedek legfontosabb társasjátékos díja, a Spiel des Jahres (Az év játéka) nyerteseit. A díj egyenlő a nagy sikerrel a társasjátékok világában: nyerteseinek legalább három-négyszázezer eladott példány garantált, de jó esetben milliónál is többen kedvelik és vásárolják meg ezeket a játékokat (csak pár cím: Catan telepesei, Carcassonne, Ticket to Ride, Zooloretto, Dominion, Dixit, Qwirkle...) Bár a blog jelenleg nyári szünetet tart, erről azért mégiscsak be kell számolnunk röviden.

Bár nem is olyan régen írtam ismételten a korhatárról, és tényleg tisztában vagyok a gyerekek képességeinek (és főleg: tapasztalatának) korlátaival, illetve azzal, hogy nem érdemes sürgetni a fejlődésüket, erőltetni a nagyobbaknak való játékokat, azért néha a legjobb szándék mellett is tévedhet az ember. Persze ebben közrejátszott az is, hogy ezt követően, főként Miska kérésére, főleg nagyobbaknak való játékokat tanultunk meg, olyanokat, mint a Rondo (6+), A Gyűrűk Ura (6+), az Abandon Ship (10+), az Alles Kanone (6+) és a Gold Nuggets (8+) - ezekről be is számoltam az elmúlt hetekben. Ezek alapján úgy gondoltam, hogy az igen egyszerű szabályú, bájos grafikájú Alles Käse! (a festményszerű táblás játékai kapcsán ismertebb Michael Menzel rajzaival), amelynek a dobozán 6+ szerepel, tökéletesen meg fog felelni Miskának.

Szeretem az ötletes kis kockajátékokat. Bár tíz éve még bután néztem, amikor valaki azt mondta nekem, hogy a kockaiskola (gyakorlatilag a Yahtzee) nem pusztán szerencsejáték, ma már én is látom az esélylatolgatás művészetének szépségét. Bár akadnak összetettebb kockajátékok is, amelyeket kedvelek (Roll Through the Ages, Ra: The Dice Game, Saint Malo), az egyszerű újakra is mindig vevő vagyok. Idén a Piatnik két ilyet is megjelentetett Reiner Kniziától, és míg a Dino Park leírásában ráismertem a Code Crackerre (amelyről már korábban írtam ebben a rovatban, a szabály ugyanaz, csak a téma lett izgalmasabb), a Gold Nuggets nem tűnt ismerősnek, úgyhogy némi tipródás után végül beszereztem.

Értelmiségi (sznob) és "túl régen voltam gyerek" körökben illik szidni, lenézni Bartos Erika könyveit (Anna, Peti és Gergő-sorozat, Bogyó és Babóca meg a többiek). Nyilván nem is minden alap nélkül: mind a nyelvezet, mind a narratíva ezekben néha bántóan gyenge. A helyzet azonban az, hogy mégis csak tudhat valamit, konkrétan azt, hogy miként szólítsa meg a gyerekeket - ehhez talán sok dicsért művésznél is jobban ért. A célzott korosztály (bölcsisek és óvodások) nagyon is kedveli ezeket a műveket. A Bogyó és Babóca alapján készült animációs sorozat ráadásul a maga profi gárdájával (animációs rendezők, zene, narrátor) jóval az alapanyag fölé emeli a meséket. Nem véletlen, hogy a menő katicalány, a két lábon járó csigafiú és a rovarnép történeteire immár egész franchise épül, pólók, kegytárgyak - és társasjátékok formájában.

Különböző okokból kifolyólag (szakmai érdeklődéstől kezdők játszatásáig) rendszeresen beszerzek családbarát, könnyed társasjátékokat, amelyek mellé a gyakori (és gyakran komplexitásmániás) társasozók le nem ülnének játszani - így gyakran szórakoztató játékoktól és eredeti ötletek megismerésétől esnek el. A Rondo 2012 végén jelent meg, és ránézésre afféle Keltis-jellegű mókát ígért (a tervezőjük mindenesetre megegyezik, Reiner Knizia). Nos, valójában annál is könnyedebb, tökegyszerű kis játékról van szó, amely elsőre okozott is nekem kisebb csalódást, mielőtt mind a család, mind a nem gyakorlott társasozók csapata, akiknek bemutattam, keblére ölelte volna.