játszma

A 2010-es év játéka Dixit mára már tényleg az igazi klasszikusok közé került, és több száz cikk született róla, hogy milyen egy különös és egyedülálló társasjáték is (mi is kivettük a részünket a blog indulásakor). Egy idő elteltével azonban a kezdeti lelkesedés mellé történetek, újdonságok és tapasztalatok társultak, amelyek számomra színesebbé és sokkal meghatározóbb játékká tették a Dixitet, most ezekről szeretnék nektek mesélni egy kicsit.

A Dixit-re sokan mondták, hogy tökéletes játék azoknak, akik nem szeretnek játszani. Ezzel annyiban nem értek egyet, hogy szerintem nincsen olyan ember, aki ne szeretne játszani, inkább csak olyan, aki nem szokott, vagy akinek rossz tapasztalatai vannak az „asztali játékokkal” kapcsolatban. A MENSA HungarIQa Köki Terminálba szervezett társasjátékos fesztiválján sok modern társasjátékokkal csak ismerkedővel volt alkalmam találkozni, mégis a legpozitívabb visszacsatolást egyik ismerősöm kislányától kaptam. Amikor megérkeztek teljesen belefúrta magát apukájába, fél méternél messzebb nem is merészkedett tőle. Az ismerősömnek azonban egy fontos találkozója lett volna a közelben, de a kislány csak nem szakadt le róla, így mondtam nekik, hogy játsszunk valami gyorsat. Előkerült a Dixit, az apuka kénytelen-kelletlen beszállt egy gyors partiba, és ekkor lassan megtörtént a csoda. A kislány körről-körre jobban feloldódott, egyre cifrábbakat mesélt és a végén a pakli elfogyása után is folytatta volna szíve szerint a játékot. Ezután már nyugodtan elengedte siető apukáját, és érdeklődve vetettük bele magunkat vele két másik családi játékba, a következtetésre épülő, kincsvadászos Tobago-ba és a szintén Év játéka díjas, Scrabble reformer Qwirkle-be.  A történet különlegessége, hogy az abszolút tapasztalatlan kislány a Qwirkle-re nem csak hamar ráérzett, de gyakorlatilag az első partijában rommá vert minket! Egy a játékot ismerő, felnőtt pár, és én, mint tapasztaltnak mondható gémer, csak úgy pislogtunk, hogy húz el Dixitben „meglágyult” ellenfelünk, de nekem sokkal többet jelentett az, hogy még egy emberben éleszthettük fel a játék örömét. Mert mindenkiben ott van ez, szinte ösztönösen, csak a megfelelő emberek és játék kell, hogy a felszínre törhessen. Abban mindenképp igaza van a játék méltatóinak, hogy a Dixitet nagyon könnyű megszeretni, és megszerettetni, és az egyik legjobb bevezető a modern társasjátékok színes világába.

A másik különleges tapasztalatom a Dixittel szintén a gyerekekhez kapcsolódik, ugyanis egy nagyszerű kezdeményezésnek köszönhetően a játék az általános iskolákba is eljutott. Szinte ragyog az osztályterem polcán a sok butus, retró társas között, nem is csoda, hogy ez kerül elő leggyakrabban a napköziben, vagy rossz idő esetén a nagyszünetben. Az egyik tanítónővel beszélgetve megtudtam, hogy sztereotípiáimmal ellentétben a Dixittel főleg a fiúk szoktak játszani, játékról-játékra tökélyre fejlesztve az ideális mesélést, óriási pontszámokkal zárnak nap, mint nap. Sok helyen jogosan szorgalmazzák, hogy a társasjátékoknak az oktatás szerves részévé kell válniuk, és a Dixit különösen alkalmas rá, hogy a teljesen lecsupaszított, absztrakt logikai játékok mellett a kreativitást igénylő játékok is elnyerjék létjogosultságukat az iskolákban.

A tapasztalatok mellé szeretnék pár rövid hírrel szolgálni a Dixit szerelmeseinek, hiszen az első kártyás kiegészítés, a Dixit 2 és a bővített szabályrendszerű alapjáték, a Dixit Odyssey után újabb mesélős, asszociációs játékokkal folytatódik a francia sikerszéria!

Az első – kisebb meglepetésnek számító – megjelenés a Dixit 3, ami elődjéhez hasonlóan 84 új, megszokottan szürreális Dixit kártyával örvendeztet meg minket, ezúttal a belga művész, Xavier Collette fantasztikus illusztrációival. A másik újdonság (amiről már Nürnberg kapcsán Lacxox hírt adott) azonban már formabontóbb, hiszen a Dixit Jinx esetében az új tervezőtől egy teljesen különálló alapjátékot kapunk, ismerős motívumokkal, de egy teljesen megújított játékmenettel. A játék kártyái ezúttal nem szürreálisak, hanem inkább az absztraktba hajlanak, ezekből kell kiterítenünk egy háromszor hármas játékteret. A játékosok egyike itt is mesélővé változik, aki húz egy „pozíció kártyát”, ami megmutatja neki, hogy az alakzatban lévő lapok közül melyikről kell mondania valamit. Szokás szerint lehet, történet, dal vagy akár egy szó, azonban itt a játékosoknak a gyorsaságuk is fontos, hiszen, aki először mutat rá a megcélzott kártyára, az kap egy pontot, majd fölveszi a mesélő szerepét. Viszont, ha senki nem mutat a megfelelő kártyára, akkor a mesélő egy pontot veszít. A Dixit Jinx szokás szerint pofon egyszerű, mégis elődjeihez hasonlóan egy igazán jó, hangulatteremtő parti játék született.

Az ember keveset lát abból, hogy az óvodában milyen játékokkal játszik a gyereke. Miska társasozós fejlődésének így van egy fontos ága, amelyről keveset tudok, de azért igyekszem megfigyelni. Azt például látom, milyen társasjátékok vannak a polcokon - leginkább semmilyenek (a májusban megismert Make 'n' Break a nagycsoportosoké volt, nekik is való). Ezért aztán szívesen segítenék, amikor a szülők körében a csoportnak vásárolandó karácsonyi ajándékokról esik szó.

Évekkel ezelőtt lelkes vásárlója voltam a Logika magazinnak, amely változatos nehézségű és típusú logikai fejtörők sorát kínálta minden hónapban. Azóta sem teljesen tudtam megérteni, hogy a játékboltokban kapható, sok ezer forintos, pár tucat feladványt tartalmazó játékok miért is számítanak a játékiparban olyan sikerágazatnak, hogy ilyen mennyiségben jelennek meg az újabb és újabb dobozok (nem beszélve arról, hogy ezek a játékok mennyire a számítógépre, vagy újabban még inkább okostelefonra valók). A titok persze valahol mégiscsak a komponensek attraktivitásában lehet, jóleső érzés a színes, műanyag izéket tologatni, rakosgatni addig, amíg elő nem állt a feladvány által megkívánt helyzet.

A LogicBox azonban ezt az élményt sem adja meg: egy-egy ilyen, a térrel meglehetősen nagyvonalúan bánó dobozban 6-6 darab fényes kartonlap és egy letörölhetően író filctoll található (ezek átlósan helyezkednek el a rém fölösleges, ám látványos kockadobozban). Mi az akkor, amiért mégis érdemesek lehetnek a figyelmünkre? Embere válogatja; én speciel azért szereztem be az első két dobozt (három jelent meg), mert azokat Reiner Knizia tervezte, ami számomra jó óment jelent, és hozzátehetem, hogy bár a fejtörők újságjánál drágább, azért a műanyag vacakokkal ellátott játékoknál olcsóbb kiadványról van szó.

Október Essen és a nagy nemzetközi játékvásár ideje. Négynapos (két nap utazás, két nap a vásáron) kint tartózkodásom idejére annyi találkozót beszéltem meg, annyi standot kellett végigjárnom, hogy csak a második nap vége felé jutott idő, energia arra, hogy a hazaérkezésemen gondolkodjak: valamiféle vásárfiát nézzek a gyerekeknek.

A lányom alig múlt még egyéves - két évvel ezelőttről már megvan a tapasztalat, hogy akkor Miskának nem tudtam még semmit sem hozni; most Borcsa az, akinek végül egy rendkívül szép karkötőt veszek (amelytől otthon juszt is elsírja magát, de sebaj, majd később tetszeni fog neki), a háromévesnek viszont már lehet találni játékokat. A korosztálynak ráadásul tele vannak dobozokkal a használtjáték-árusok, hiszen ahogy a gyerekek kinőnek a legkisebbeknek való játékokból, a szülők szép csendben meg is szabadulnak ezektől. Mármint nem a gyerekektől, hanem a játékaiktól. Így aztán amellett, hogy szerzek egy Ravensburger promó-kirakóst, Miskának végül (emlékezvén, hogy mintha ez valami ismert név lenne) egy jó állapotú Obstgärtchent szerzek be. Hogy pár héttel később itthon is megtalálom a játékot Kis gyümölcsöskert címen, az teljesen mellékes: a lényeg, hogy ezt a dobozt tényleg Németországból hoztam, neki.

Hétfőn ért véget a Nürnbergi Nemzetközi Játékvásár, ezért ma még egyszer az itt (is) bemutatott idei társasjáték-újdonságokkal, konkrétan három nagy kiadó, Queen, a Ravensburger és (A-tól Z-ig eljutva) a Zoch új játékaival foglalkozunk.