játszma

A lányomról eleddig kevés szó esett ebben a rovatban, ami nem is meglepő, hiszen most is még csak másfél esztendős, vagyis még nem jár társasjáték-kompatibilis korban. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretne részt venni a nagy és okos bátyja és/vagy a felnőttek játékaiban.

Alig múlt egyéves, még csak szeptember volt, amikor Miskával a Qwirkle lapkáit rakosgattuk egymás mellé a padlón; a fiam módszeresen a színek alapján csoportosította ezeket. Ekkor Borcsa odatipegett, felemelt és lerakott egy lapkát két, vele megegyező ábrát mutató lapka mellé. Ebbe beletrafált, gondoltam, de Borcsa, talán hitetlen gondolataimat megérezve, újabb lapkát vett fel, és megint az ábrák szerint megfelelő helyre rakta le. Ekkor kicsit elámultam: lányom ezt megelőzően még nem gyakran adott sem pozitív, sem negatív tanúbizonyságot értelmi képességeiről, de itt egyértelműen logikus és értelmes módon kapcsolódott be a lapkarakosgatásba - nem beszélve arról, hogy rögtön megmutatta: ő másképpen gondolkodik, mint bátyja.

Később Miskával mindig igyekeznünk kellett, hogy ha már a hároméveseknek való játékokkal játszottunk, Borcsa is kapjon valamit - egy nem használt játékelemet, egy fölös dobókockát, bármit, mert a lányom is aktívan részt akart venni a játékban. Amikor a Spiel 121 kockás piramisát építettük és romboltuk le újra és újra Miskával, aközben Borcsa a Spiel Mini 20 kockás piramisát építgette, 15 hónapos korához mérten igen ügyesen. Bár még csak mi ismerjük fel a szavait, a dobókockára egyértelműen a "totta" (kocka) szót használta, mielőtt valamikor meglepetésszerűen átváltott volna a "bobó" (dobó) szócskára. Ja, és naponta néhányszor előáll a "gyádé" (játék) követeléssel, ami nem a korosztályának megfelelő kis játékokat jelentik, hanem kizárólag Miska vagy Apa játékait…

Akadtak Borcsa-specifikus apajátékok is: Miska például nemigen tudta értékelni a Bunte Runde elemeit, míg a másfél éves kora felé közeledő kislány szívesen eljátszogatott vele - és az apjával - januárban. Bár a doboz kisebbekre szabott, állatfigurás korongokat és nagyobbaknak való faformákat egyaránt tartalmaz, ő ellentmondást nem tűrően az utóbbiakkal akart foglalkozni. Remekül meg is felelt az afféle kihívásoknak, amikor a kezembe vettem egy ovális elemet és kértem tőle a többit, színenként, vagy egy piros elemet, és kértem a többi pirosat. Bár bátyja sem kutya, úgy érzem, mintha logika terén még őt is lepipálná a kiscsaj. Gyorsan megpróbál felzárkózni, az biztos.

Január végi estén történt, hogy amíg Miskával a kockadobálós Hupikék törpikék társasjátékot játszottuk, Borcsa a többi törpikét pakolgatta ki és be azok megfelelő formájú helyére a dobozban.

A társasjáték ipar egyre nagyobb virágzását éli, így gyakorlatilag egy teljes, új kulturális ágazat alakult ki, amit ezért sokan a könyv- és filmiparhoz hasonlítanak. Vannak befutott szerzők és kiadók, minden országnak saját szakmai díjai vannak, és nagy fesztiválokon, vásárokon gyűlnek össze révről-évre a játékok szerelmesei. Ahogy a film- és a könyvkultúra rendszeresen összefonódik, sikerregényekből készülnek blockbuster mozik, és sokszor egy-egy mozgófilmet adaptálnak bestseller reményű könyvekké, úgy egyre gyorsabban zárkózik föl a társasjátékok világa. A nagy márkának számító történeteknek már szinte mind vannak saját játékaik, elég ha csak az olyan klasszikus fantasykre gondolunk, mint a Gyűrűk Ura (a legismertebbek a War of the Ring, a LOTR: The Card Game, vagy a Knizia féle Gyűrűk Ura), a Lovecraft Cthulhu-legenda (Arkham Horror, Elder Sign, Witch of Salem) vagy épp az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Trónok Harca (Battles of Westeros, valamint a Trónok Harca táblás és kártyajáték). Lehetne sorolni még rengeteg klasszikust, amit elért a társasjáték adaptáció, akár a Dűnét, a Drakulát vagy a Három testőrt megemlítve, de kevés olyan nagyszerű irodalmi-társasjáték látott eddig napvilágot, mint a Ken Follett díjesőben úszó történelmi regényeiből készült Pillars of Earth és a folytatásként aposztrofálható World Without End.

Pillats of Earth – A katedrális

 Mindkét játékot egy összeszokott szerzőpáros, Michael Rieneck és Stefan Stadler jegyzi, akik saját bevallásuk szerint különös kihívást láttak a népszerű könyvek „társasjátékosításában”, miközben igyekezték az adaptációk minden rákfenéjét kiirtani játékukból. A magyarul Katedrális címen megjelent történet a XIII. századi Angliába kalauzol el minket, ahol a királyi és egyházi intrikák közepette épül a középkori Britannia leghatalmasabb temploma. A játékosok építészek bőrébe bújnak, és a céljuk, hogy szakértelmüket bemutatva a lehető legnagyobb hírnévre tegyenek szert. A feladataink közt van az erőforrások beszerzése, amire munkásainkat kell beosztanunk, a különféle mesteremberek felfogadása és gyakran magunknak is fel kell keresnünk a királyi udvart, a helyi rendházat vagy a bíboros otthonát.

A játék egyik érdekessége, hogy magára a katedrális épülésére nincs befolyásunk, hiszen hat fordulóban mindenképp felépülnek az épület egyes részei, mi csak a kitermelt nyersanyagokat tudjuk mestereinkkel győzelmi pontokká alakítani. Szobrokat faragtatunk, falakat huzatunk fel vagy éppen önttetünk, a lehető legjobban kihasználva lehetőségeinket. Amíg folyamatosan ezekkel kalkulálunk, számolgatjuk, hogy is lesz a legkifizetődőbb, addig minden körben igyekszünk a vidék regényből ismert fontos embereinél kulcsolni, és erre is egy igazán különleges mechanizmussal rukkoltak elő az alkotók. Minden játékosnak van három építészfigurája, amelyeket egy vászonzsákba rakunk, majd a kezdő játékos sorra húz belőlük. A kihúzott színhez tartozó játékos eldöntheti, hogy fizet és fölhasználja az építész figuráját, vagy passzol. A döntés azért nehéz, mert az elsőnek kihúzott bábú fölhasználása 7 aranyba kerül, a második 6-ba, a harmadik 5-be és így tovább. A passzolt figurákat a játékosok később sorban kiküldheti ingyen, de az igazán fontos helyszínekre időben oda kell érni, az igazán égető kérdés, hogy ez mennyit ér meg nekünk. Az építészeinkkel szerezhetünk további munkásokat és mestereket, felkereshetjük a királyt az adó elengedéséért, vagy éppen a bíboros oltalmát kérhetjük a zavaros időkben.

A Pillars of Earth nagyszerűen használja a munkáslehelyezős mechanikát egy két körös rendszerben, mindezt megfűszerezve a regényből ismert karakterekkel és eseményekkel. Jól elegyednek a jól bevált játékelemek és az ötletes, újító megoldások, így nagyszerűen működik családi és gémer játékként is, nem is csoda, hogy a játékot szinte minden fontosabb díjra jelölték. Mindenképp meg kell említenünk mindkét játéknál grafikai munkát, ami szó szerint lélegzetelállító! A festménynek is beillő tábláért és kártyákért Michael Menzel felel (többek közt az ő munkáit csodálhatjuk a Dominion-ban, Stone Age-ben vagy a Thurn und Taxies-ban, hogy tényleg csak kapargassuk a hatalmas és páratlan munkásságának csúcsát), aki minden ecsetvonásával tökéletesen idézte meg a középkori Kingsbridge vidékét.

World Without End – Az idők végezetéig

A Pillars of Earth hamar nagy siker lett a játékosok körében, és az eredeti regény rajongóit is közelebb hozta a társasjátékok világához, így kérdés sem volt, hogy hamarosan Ken Follett következő regényéből is hamar megszületik a társasjáték változat. Az idők végezetéig csak részben tekinthető folytatásnak – a regény és a társasjáték változat egyaránt -, hiszen a történet maga 200 évvel később veszi fel az események fonalát Kingsbridgeben. Az idő átformálta a várost, és a világot egyaránt, az ismert szereplőknek csak távoli leszármazottai élnek a vidéken, és az Európát megmételyező Fekete Halál is gyorsan közeledik a kontinensről. Ehhez mérten a társasjáték változat is igyekezett a regény történetéből egy szintén újszerű, mégis kicsit ismerős világot teremteni, ami méltó „folytatása” lehet sikeres elődjének.

Az alapötlet itt is egy gazdasági jellegű erőforrás menedzsment, ahol több célunk és kötelezettségünk között próbáljuk a lehető legpraktikusabb utat megtalálni, mégis a két játék hasonlósága ennyiben ki is merül. Kikerült a kétfordulós munkáslehelyezés, ehelyett kaptunk egy 12 lapból álló akciókártya paklit, amelyből minden körben kiválasztunk egyet, amit érvényesíteni szeretnénk, és egy másikat, amit eldobva már teljesen kizárunk az adott fordulóra (ebből négy van minden partiban, amit hat kisebb körre osztunk, így fogy el a tizenkét lapunk minden fordulónkban). Ez az játékötlet nagyon komoly tervezést kíván meg a játékosoktól, hiszen előre ki kell találnunk melyik hat akcióra lesz szükségünk, és sokszor vész esetére is kell készülnünk alternatívákkal. Az akciókkal lehetőségünk van nyersanyagokhoz jutni, a városba tervezett épületek fölhúzásában segédkezni, a piacon üzletelni vagy éppen többek közt imádkozni. Ez utóbbinak fontos szerepe van hiszen ez az egyik útja hogy Vallásosság tokenhez jussunk, amire nagy szükségünk lesz a fordulók végi közterhek lerovásához. Minden ilyen szakasz végén a játékosoknak meg kell etetniük a családjukat két gabona visszaadásával (most biztos sokaknak az Agricola ugrott be), ki kell fizetnünk a dobókockával meghatározott királyi adót aranyban, és az említett vallásosság tokenből kettővel bizonyítanunk kell az egyház felé is minden alkalommal. Amennyiben ezeket nem tudjuk teljesíteni, kénytelenek vagyunk győzelmi pontokkal bűnhődni és a megfelelő hátráltató büntetést magunkra vállalni a következő szakaszra, így kénytelenek vagyunk Koldulni, a Királyi bíróság elé állni vagy Bűnbánatot bemutatni. Sokszor érdemes kalkulálni ezekkel a büntetésekkel, mert lehet, hogy a „templomi ima” elmulasztásával föl tudunk húzni egy házat a városban, ami végső soron több hasznot hozhat, mint, amit a büntetéssel elvesznek tőlünk.

A World Without End-ben is bőséggel vanak a regényre utaló esemény kártyák, azonban ezek itt a külső események befolyásán kívül egy újabb szerepet kaptak. A kezdő játékos húz egy lapot az aktuális forduló paklijából, végrehajtja az eseményt, majd irányítottan le kell helyeznie a táblára. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a lap négy sarkában látható javakat a megfelelő irányba ülő játékosok kapják meg, valamint a lapon látható kis nyíllal megszabja, hogy 0-tól 3-ig hányat lép a tábla Kegy sávján, amin különböző plusz győzelmi pont és anyagszerzési lehetőségek láthatóak. Mint eddig, itt is nagy a dilemma, hogy a lap forgatásával kinek mit osszunk, sokszor a Kegyek nyújtotta lehetőségek is bezavarnak a döntésünkbe.

Ha ez még nem lenne elég, a játék felétől beköszöntenek a pestis sötét évei, amit a tervezők nem csak a különösen gonosz eseményekkel idéztek meg, hanem külön lehetőségünk van a Kingsbridgei betegek gyógyítására. A játék elejétől gyűjthetünk orvosi szakértelmet jelző könyvecskéket, amelyekkel a körönként megbetegedő helyieket gyógyíthatjuk, ha megvan hozzá a megfelelő mennyiségű szaktudásunk, ezzel szintén győzelmi pontokhoz és hálaajándékokhoz jutva pácienseinktől. A járvány berobbanását és a lassanként elcsendesedő pusztítás és az ellene folytatott küzdelem is nagyon jól beleillik a mechanikába és a tematikába, érdemes mindenkinek odafigyelnie a sok építkezés közepette a betegek ápolására.

Két nem mindennapi társasjátékról beszélünk, amit bizton állíthatok, nem csak Ken Follett olvasói fognak élvezni, hanem minden játékos kedvű ember. Mert egyszerűen mindkét játék nagyon jól működik! Kiválóan összecsiszolt mechanizmusok és ötletek, egy varázslatos történelmi kor, mindezt Menzel csodálatos tálalásában, könnyű beleszeretni mindkét játékba. Az irodalom nagyon jól megfér a társasjátékokkal, és sokkal kellemesebben lehet kezelni ezeket a játék adaptációkat, mint a sokszor szidott filmes változatokat, csak az a fontos, hogy a tervezők ne a téma hátán akarják elvinni az egész projektjüket, hanem maguk is dolgozzanak meg kétszeresen a sikerért.

Mindenhol keressük a hazai ízeket, így az irodalmi társasjátékokban is, szerencsére már van egy Piszkos Fred-ünk, amiről legközelebb olvashattok kicsit bővebben, viszont addig is szeretnék minden olvasót megkérni, hogy kommentben írjátok meg bátran milyen könyv játékváltozatát próbálnátok ki, és melyik az a regény, aminek hiánya már nagyon égető a társasjáték piacon! Gyertek, beszélgessünk róla, és a végén még lehet, hogy ötletet is adunk valakinek a jövő sikerjátékához!

Októberben az Essenből hazahozott Obstgärtchen (Kis gyümölcsöskert) olyan nagy sikert aratott, hogy bár eredetileg más terveim voltak, végül úgy döntöttem, karácsonyra beszerzem Miskának az "eredeti", "nagy" változatot, Anneliese Farkaschovsky 1986-os játékát, amelynek sikere nyomán a gyümölcsöskert Németországban franchise-zá nőtte ki magát számos kis játékkiadvánnyal, de még mesékkel is ellátva az apró rajongókat.

A LogicBox 1 és 2 után íme, egy másik logikai egyszemélyes játék a rendkívül termékeny tervezőtől, Reiner Kniziától! Ezúttal városnegyedeket fogunk építeni…

A 2010-es év játéka Dixit mára már tényleg az igazi klasszikusok közé került, és több száz cikk született róla, hogy milyen egy különös és egyedülálló társasjáték is (mi is kivettük a részünket a blog indulásakor). Egy idő elteltével azonban a kezdeti lelkesedés mellé történetek, újdonságok és tapasztalatok társultak, amelyek számomra színesebbé és sokkal meghatározóbb játékká tették a Dixitet, most ezekről szeretnék nektek mesélni egy kicsit.

A Dixit-re sokan mondták, hogy tökéletes játék azoknak, akik nem szeretnek játszani. Ezzel annyiban nem értek egyet, hogy szerintem nincsen olyan ember, aki ne szeretne játszani, inkább csak olyan, aki nem szokott, vagy akinek rossz tapasztalatai vannak az „asztali játékokkal” kapcsolatban. A MENSA HungarIQa Köki Terminálba szervezett társasjátékos fesztiválján sok modern társasjátékokkal csak ismerkedővel volt alkalmam találkozni, mégis a legpozitívabb visszacsatolást egyik ismerősöm kislányától kaptam. Amikor megérkeztek teljesen belefúrta magát apukájába, fél méternél messzebb nem is merészkedett tőle. Az ismerősömnek azonban egy fontos találkozója lett volna a közelben, de a kislány csak nem szakadt le róla, így mondtam nekik, hogy játsszunk valami gyorsat. Előkerült a Dixit, az apuka kénytelen-kelletlen beszállt egy gyors partiba, és ekkor lassan megtörtént a csoda. A kislány körről-körre jobban feloldódott, egyre cifrábbakat mesélt és a végén a pakli elfogyása után is folytatta volna szíve szerint a játékot. Ezután már nyugodtan elengedte siető apukáját, és érdeklődve vetettük bele magunkat vele két másik családi játékba, a következtetésre épülő, kincsvadászos Tobago-ba és a szintén Év játéka díjas, Scrabble reformer Qwirkle-be.  A történet különlegessége, hogy az abszolút tapasztalatlan kislány a Qwirkle-re nem csak hamar ráérzett, de gyakorlatilag az első partijában rommá vert minket! Egy a játékot ismerő, felnőtt pár, és én, mint tapasztaltnak mondható gémer, csak úgy pislogtunk, hogy húz el Dixitben „meglágyult” ellenfelünk, de nekem sokkal többet jelentett az, hogy még egy emberben éleszthettük fel a játék örömét. Mert mindenkiben ott van ez, szinte ösztönösen, csak a megfelelő emberek és játék kell, hogy a felszínre törhessen. Abban mindenképp igaza van a játék méltatóinak, hogy a Dixitet nagyon könnyű megszeretni, és megszerettetni, és az egyik legjobb bevezető a modern társasjátékok színes világába.

A másik különleges tapasztalatom a Dixittel szintén a gyerekekhez kapcsolódik, ugyanis egy nagyszerű kezdeményezésnek köszönhetően a játék az általános iskolákba is eljutott. Szinte ragyog az osztályterem polcán a sok butus, retró társas között, nem is csoda, hogy ez kerül elő leggyakrabban a napköziben, vagy rossz idő esetén a nagyszünetben. Az egyik tanítónővel beszélgetve megtudtam, hogy sztereotípiáimmal ellentétben a Dixittel főleg a fiúk szoktak játszani, játékról-játékra tökélyre fejlesztve az ideális mesélést, óriási pontszámokkal zárnak nap, mint nap. Sok helyen jogosan szorgalmazzák, hogy a társasjátékoknak az oktatás szerves részévé kell válniuk, és a Dixit különösen alkalmas rá, hogy a teljesen lecsupaszított, absztrakt logikai játékok mellett a kreativitást igénylő játékok is elnyerjék létjogosultságukat az iskolákban.

A tapasztalatok mellé szeretnék pár rövid hírrel szolgálni a Dixit szerelmeseinek, hiszen az első kártyás kiegészítés, a Dixit 2 és a bővített szabályrendszerű alapjáték, a Dixit Odyssey után újabb mesélős, asszociációs játékokkal folytatódik a francia sikerszéria!

Az első – kisebb meglepetésnek számító – megjelenés a Dixit 3, ami elődjéhez hasonlóan 84 új, megszokottan szürreális Dixit kártyával örvendeztet meg minket, ezúttal a belga művész, Xavier Collette fantasztikus illusztrációival. A másik újdonság (amiről már Nürnberg kapcsán Lacxox hírt adott) azonban már formabontóbb, hiszen a Dixit Jinx esetében az új tervezőtől egy teljesen különálló alapjátékot kapunk, ismerős motívumokkal, de egy teljesen megújított játékmenettel. A játék kártyái ezúttal nem szürreálisak, hanem inkább az absztraktba hajlanak, ezekből kell kiterítenünk egy háromszor hármas játékteret. A játékosok egyike itt is mesélővé változik, aki húz egy „pozíció kártyát”, ami megmutatja neki, hogy az alakzatban lévő lapok közül melyikről kell mondania valamit. Szokás szerint lehet, történet, dal vagy akár egy szó, azonban itt a játékosoknak a gyorsaságuk is fontos, hiszen, aki először mutat rá a megcélzott kártyára, az kap egy pontot, majd fölveszi a mesélő szerepét. Viszont, ha senki nem mutat a megfelelő kártyára, akkor a mesélő egy pontot veszít. A Dixit Jinx szokás szerint pofon egyszerű, mégis elődjeihez hasonlóan egy igazán jó, hangulatteremtő parti játék született.