játszma

A hétvégi apuka rovat helyett ezúttal máshogyan foglalkozunk a gyerekjátékokkal, Németországban ugyanis kihirdették a Kinderspiel des Jahres nyertesét, ennek apropóján bemutatom a díj többi jelölt és ajánlott játékát is, hogy lássuk, gyerektársasjáték-fronton a zsűri szerint melyek voltak az elmúlt év legizgalmasabb újdonságai.

Kezdjük az ajánlott játékok listájával. Ahogy az lenni szokott, többnyire az állatok uralják a terepet, hiszen a célközönség ilyenkor még leginkább arról álmodik, hogy állatgondozó, idomár, zoológus, vagy éppen (mint a fiamból) állatorvos lesz belőle. Ezt a gyerekjáték-tervezők rútul ki is használják, csak győzzünk válogatni az állatos társasok közül!

Egy szép napon úgy döntöttem, hogy nem muszáj minden játékot megvennünk ahhoz, hogy pusztán kipróbáljuk: mi van, ha ismerősöktől kölcsönveszünk egyet? Így került hozzánk a Piccobello, amelyet porosodni látván választottam ki számos gyerekjáték közül. Szimpatikus volt persze a "3 és fél éves kortól" felirat is, hiszen márciusban fiam éppen betöltötte ezt a tiszteletre méltó kort.

A gond csak akkor támadt, amikor a dobozt kinyitottam. A reklámképek szerint ugyanis ez a ruhateregetős játék így néz ki:

Ám a dobozból csak a lényeg hiányzott - a kereszt alakban összerakható két kartonlap, és a négy darab oszlop, amelyeket ezek tartanának, hogy az oszlopok pedig a köteleket tudják kifeszíteni.

Ahogy a világban oly sok mindennel szemben, a társasjátékokkal szemben is lehetnek előítéleteink. Van, hogy egy kiadó, egy tervező, vagy egy mechanizmus miatt előre is kárhoztatunk egy játékot, és kedvetlenül állunk neki, bevallom én így voltam az utóbbi évek egyik siker játékával a Glory to Rome-al, ami magyar kiadásban a Dicsőség Rómának! címet kapta. Taszított az eredeti kiadás külső megjelenése, a többfunkciós lapok nagyon kaotikus játékmenetet sejtettek, de még mielőtt azt gondolnátok, hogy hosszú sorokon át fanyalogni akarok, el kell mondanom, hogy mint sok esetben, az előítéletek ez esetben is egy nagyon kellemes meglepetést eredményeztek.

A játék története az i.sz. 64. évben veszi fel a fonalat az ókori Rómában, amikor a nagy tűzvész pusztítása után soha nem látott ütemben kezdődnek meg az újjáépítések. A játékosok ezekbe az építkezésekbe csatlakoznak be, kereskednek, ügyeskednek, taktikáznak Róma, és persze a saját dicsőségükre. Egy igen összetett kártyajátékról van szó, bár körről-körre az ember egyre kevésbé érzi ezt a bonyolultságát, egyre jobban kikristályosodnak a különféle ötletes mechanizmusok, és így pár partival a hátam mögött már nem is mondanám komplikáltnak (bár az egyértelmű, hogy az első játékban az ember többnyire elveszik a rengeteg opció és megoldás között). A játékban mindennek a lelke a kártya, amit egyszerre lehet használni egy épület megépítésére, egyfajta akció végrehajtására, építkezési alapanyagnak és győzelmi pontnak, így a legjobb, ha a lapokon keresztül próbálunk megismerkedni a Dicsőség Rómának!-kal. Először is minden lapon láthatunk egy római polgárt a hat típust közül. A kezdő játékos a kezében tartott kártyákon lévő szerepek közül választ egyet minden körben, ehhez utána a többiek vagy csatlakoznak egy-egy azonos szerepet mutató lappal, vagy helyette kártyákat húznak a pakliból. A munkással alapanyagnak megfelelő lapokat szállíthatunk a piacról a raktárunkba, az építésszel és a kézművessel ezeket építhetjük be különböző módokon egy épületnek használt kártyákba, különböző előnyöket és győzelmi pontot érő építményeket felhúzva így a kerületünkben. Ezeken kívül van továbbá légiós szerepünk, amivel alapanyagokat foglalhatunk le a piacról és ellenfeleinktől, kereskedőnk, aki ezeket eladhatja győzelmi ponttért, valamint egy pártfogónk, aki az szerepek későbbi használatához nyújt majd segítséget. Nem is várható el, hogy bárki átlássa ennyiből, hiszen a teljes szabály olvasása után is kell idő, mire az embernek kitisztul a játékmenet, szétválnak a szerepek és a felhasználási lehetőségek, viszont ha az ember megérti a többfunkciós lapok felépítését, az már túl van a dolog nehezén. Minden egyes lapot ugyanúgy fölhasználhatunk egy konkrét épületként (például Templom, amit, ha befejezünk, több lap lehet a kezünkben, vagy épp a Palánk, ami az ellenfelek légiósaitól véd meg minket), választhatunk vele egy akciót (például lerakjuk a kezünkből az egyik kártyát, amin egy kézműves látható, ilyenkor végrehajtjuk az ide tartozó akciót) és használható így egy építkezésben alapanyagként (a kézművessel például egy másik kezünkben lévő lapot már, mint alapanyagot építhetünk be egy projektbe). Amilyen változatos a játékmenet, annyiféleképpen is érhet véget, hiszen lapok elfogyása és bizonyos épületek fölhúzása is a végső pontozáshoz vezethet, amiben szerepet kapnak a megépített épületek telkei, a kincstárba összeszedett vagyonunk és bizonyos speciális épületek.

Mint azt a bevezetőben írtam, súlyos fenntartásaim voltak a játékkal kapcsolatban, és az első, sokszemélyes parti végére is csak egy részük oszlott szét. Aztán lassanként, mint egy jó bor, érlelődött bennem a játékélmény, gondolkodtam rajta és megállapítottam, hogy azért ez egy jó játék. Aztán hamar megjött a kedvem egy újabb, majd egy újabb partihoz, és mostanra úgy érzem teljesen meg lettem győzve, hogy nem hiába volt egy eredeti kiadásában ilyen csúnya játék körül ekkora fölhajtás (sőt a kellemes magyar kiadás óta felbukkant egy újradizájnolt változat, ami egyszerűen gyönyörűre sikerült). Amint az ember átlátja az egyébként nem túlburjánzó szabályokat, nagyszerűen lehet agyalni melyik lappal mit tervezünk kezdeni, melyik győzelmi feltétel felé indulunk, milyen szereppel segítjük legkevésbé ellenfeleinket, és sokszor az is, hogy mikor vetünk véget a játéknak egy ügyes húzással. Ennek ellenére csak gyakorlott játékosoknak ajánlanám, közel sem egy Dominion vagy egy 7 Csoda szintű családi mókáról van szó, ezt le kell szögezni. Rengeteg lehetőség bújik meg a játékban, minden helyzetben jól kell tudnunk alkalmazkodni, és mint a jó játékok esetében ezekhez a manőverekhez minden adott, csak nekünk kell jól összehangolni a forrásainkat. Újonc vagyok a Glory to Rome-ban, ezt még nagyon érzem, most is csak az első tapasztalataimat osztottam meg veletek, de szinte biztos vagyok benne, hogy később, több játékkal a hátam mögött még terítékre fog kerülni a Dicsőség Rómának!.

A játékról készült képet Leaxe-tól kölcsönöztük

Általában többé-kevésbé időrendben haladok ebben a rovatban és írni is írok bőven, de most gyereknap van, és ebből az alkalomból inkább egy képekkel teletűzdelt rövid beszámoló következik a tegnapi napról, amely egyben némileg programajánlóként is felfogható, hiszen a Kaland-vár Játékkiállítás és Vásár ma és holnap egész nap várja még látogatóit.

Hát ez van, amikor az ember még előre, jóhiszeműen megírja a cikkét egy Év Játéka díjra esélyes társasról, és akkor jön a pofára esés a Spiel des Jahres jelöléseivel, ugyanis a befutónak tartott játék még az ajánlott kategóriába se jutott be. A 7 Csodát is jegyző Antoine Bauza új játéka, a Takenoko nem csak a díjra tippelő listákon volt élvonalban, de én magam is a díj célközönségének szóló játékok között magasan kiemelkedve a legjobbnak tartottam, ehelyett az esélyt a történetmesélős partijáték Eselbrücke, a szerencsejáték témájú és mechanizmusú Vegas, és a könnyed területi stratégiájú Kingdom Builder kapta meg.

Az Év Játéka díj évről-évre „szelídülni” látszik, ez az idei jelöltekből is nagyon jól látszik. Egyesek szerint ezzel régi ázsióját teljesen elveszti, mások szerint pedig pont ellenkezőleg, sokkal több embert tud ma megszólítani, mint tíz évvel ezelőtt. Azzal, hogy a fő kategóriát tavaly két részre szakították, még bizonytalanabbak lettünk, hiszen a tapasztalt játékosokat megcélzó Kennerspiel kategória első kiosztásával sem az igazán összetett játékok közül választottak a 7 Csodával (föl is merül a kérdés melyik évben vezeti be a zsűri az Über-Kennerspiel des Jahres elismerést). Így képzeletemben már látom is a tavalyi Év Gémerjátékát megalkotó Bauzát, amint töri a fejét, hogy ha 7 Csoda túl összetett volt nekik, akkor idén milyen témát válasszok? Bambuszrügyet falatozó pandamackókat? És igen, a Zooloretto után csal elég idő telt el, hogy újabb állatos játékot válasszon a német zsűri. No persze nem csak ezért, hanem mert a Takenoko a tavalyi év egyik legjobban összerakott családi játéka, aminek közel sem csak olyan erénye vannak, mint, hogy „jaj de cuki ez a mackó”.

A játék ezúttal is a feudális japánba repít minket, (mondjuk erről csak a szabálykönyv elején látható kis képregényből értesülünk) ahol a császár kertésze egy csodálatos bambuszkert építésén fáradozik, amikor az uralkodó ajándékba kap Kínából egy pandamackót, aminek tudvalevőleg egyetlen tápláléka a bambuszrügy. A játék során egyfajta hasadt személyiséggel kel lennünk a kertésznek, aki minél magasabb és különlegesebb bambuszokat növeszt, tájépítész, aki a parcellák elhelyezkedésére ügyel, valamint maga a panda, aki ízlése szerinti különböző bambuszrügyeket tölt a bendőjébe. Mindezeket különféle célkártyákon kapunk kezünkbe, amelyek teljesítésével kisebb-nagyobb pontokhoz juthatunk hozzá, amivel a játék végi győzelmünket mérhetjük. Minden körben két akciót választhatunk az öt lehetséges közül, ezzel igyekezve a célkártyáinkon szereplő feladatokat teljesíteni. Az elsővel bővíthetjük a bambuszkertet egy hatszögletű kertlapkával, amit a kezdő tó laphoz, vagy a folyamatosan növekvő játéktérhez illeszthetünk. A kertek lehetnek zöldek, sárgák és rózsaszínűek, ettől függően nőhet rajtuk a megfelelő színű bambusz, viszont ügyelnünk kell, hogy ez csak a megfelelően öntözött mezőkön lehetséges, erre szolgál a második lehetséges akciónk, a csatorna lefektetés. A játékhoz két gyönyörűen festett figura is tartozik, a kertészé, és a pandáé, ezekkel egy-egy akció keretében mozoghatunk, és míg az elsővel a körülöttünk lévő bambuszokat növeszthetjük, addig az utóbbival egy mezőről elfogyaszthat egy darabot a növényből. A játékba családiassága okén egy kis szerencsét is csempésztek egy időjárás dobókockával, amivel minden körben dobva juthatunk extra akciókhoz, speciális segítő lapkákhoz. Amint valakinek sikerült a játékos számhoz mért számú célkártyát kiraknia, a játék véget ér és összeszámolhatjuk pontjainkat, hogy megállapíthassuk ki lett a bambuszkertek ura.

A rövid szabályleírásból valószínűleg nem mindenkinek kristályosodott ki, hogy hogy is kell képzelni egy Takenoko partit, pedig nagyon egyszerű: kidobjuk milyen időjárási tényező segít minket a körben, választunk két akciót az öt közül és megpróbálunk minél több feladat kártyát teljesíteni úgy, hogy a kertet építjük, a bambuszokat növesszük és a bélpoklos pandát etetjük. A gyönyörű kivitel és a szerencsefaktor ideális családi játékká teszi, viszont, ami véleményem szerint az Év Játéka díjra esélyessé tette volna az-az, hogy egyaránt szórakozást nyújt kezdő és tapasztalt játékosoknak, egyszerű játékrendszerébe ügyesen vannak beépítve a komolyabb játékokból ismert ötletes mechanizmusok. Ugyanúgy megjelennek a választható akciók, a különböző győzelmi pont szerzési ágak, és a titkos célok, mint sok-sok összetett játékban, viszont ez szerintem senkinek nem fog nehezére esni belerázódni. Hát, ezúttal nem jött össze a jóslat, hiszen a Takenoko nem jutott be a legrangosabb Spiel des Jahres díj 2012-es fináléjába, viszont ez ne szegje kedvünk, és bátran vessük be magunkat a bambuszrügyek játékába.