játszma

Van egy játék, amiről már akkor akartam írni nektek, amikor még meg sem jelent, aztán, amikor Amerikában piacra került, és olvashattam az első visszajelzéseket, ez a vágyam a kétszeresére növekedett. Úgy terveztem, hogy a Boardgamegeek Toplista sorozat után kerítek sort ezen játék bemutatására, hiszen szoros testvériségben áll a nemzetközi társasjátékos közösség véleménye szerint legjobbra értékelt társasával, a hidegháború éveit feldolgozó, kétszemélyes Twilight Struggle-al. Most viszont, amikor túl vagyok az első lejátszott partimon, úgy érzem, hogy a dolog nem várhat, hiszen egy olyan társasjátékról és egy olyan témáról van szó, ami reményeim szerint nagyon sokatok érdeklődésére számot tart majd.

A történelem mindig is fontos szerepet játszott a társasjáték kultúrában. Ha megnézzük a piacon lévő játékokat láthatjuk, hogy nagy részük az őskorba, az ókoron és a középkoron át a XX. századig az ember történetének valamiféle fontos, meghatározó időszakába röpít minket, kezünkbe helyezi a falanxok vezetését, az Újvilág meghódítását, vagy éppen az ipari forradalom gazdasági csatározásait. Mégis ritka pillanat, amikor egy olyan játékot vehetünk kezünkbe, aminek tematikája magyar vonatkozású, ráadásul Magyarországnak nagyon is fajsúlyos szerepe van benne. A hazai játékkiadás még csak éledezik, egyenlőre az újkori játékok megismertetése a cél, amiben összetett történelmi játékok nem kaphattak érdemben helyet, és nem is igazán álmodhattunk róla, hogy az egyik legnépszerűbb amerikai játéktervező, Jason Matthews, az egyik legnagyobb amerikai kiadónál, a GMT Games-nél egy olyan társasjátékot ad ki, aminek témája nem más, mint az 1989-es közép-kelet európai rendszerváltás, a Szabadság Hajnala.

A négyéves kortól ajánlott, valójában a korosztálynak a négy játék közül csak egyet kínáló Cards4You apai csalódásával (gyors közbevetés: a bejegyzés múlt heti megjelenése óta kétszer is játszottunk ezzel, vagyis a fiamnak ez biztosan nem csalódás) párhuzamosan egy fordított irányú tapasztalatra is szert tettem. A gyerek-kártyajátékkal párhuzamosan ugyanis rendeltem egy nyolcéves kortól ajánlott társast is külföldről; ki gondolta volna, hogy Miska jól fog szórakozni vele?

Az év első felében részt vettem pár külföldi beszerzésben, és az adott külföldi ajánlatok között találtam olyan játékot, ami úgy tűnt, Miskának is jó lesz. Kártyajátékot kerestem, és a Cards4Yout találtam, amely négy játékot kínált, köztük három Reiner Knizia tervezte játék ígéretével, ráadásul négyéves kortól. Három és fél éves fiamra való tekintettel meg is rendeltem ezt a fémdobozba zárt kártyapaklit.

A nyár eleji nagy hajrá mindenkit leköt valamennyire (én magam is pár vizsga miatt tűntem el az utóbbi hetekben), viszont ahogy elindul a nyaralószezon, végre több időnk lesz a pihenésre, és természetesen a társasjátékozásra! A Drakula dühe című társasjáték sem témájában, sem hangulatában nem kötődik a napsütéshez, inkább ködös városok fölött pislákoló telihold képét idézi, mégis a játék tökéletes arra, hogy egy-egy esti sütögetés mellett bizonyítsuk ismerőseinknek, hogy könnyed, baráti kockadobálás sokkal izgalmasabb is lehet, mint a végeérhetetlen Rizikó vagy a Monopoly.

A játék a 19. század végi Európába kalauzol minket, ahol a titokzatos erdélyi nemes, Drakula gróf gyűjti erejét, hogy élőhalottak seregével népesítse be az egész kontinenst, ahogy azt Bram Stoker klasszikus rémregényéből ismerhetjük. A játékosok két csoportra válnak szét, egyikük a vámpírgróf szerepébe bújuk, és célja, hogy vérszívók hadával árassza el a világot, addig a többi játékos a négy bátor vadász köpönyegét öltik magukra, akik pedig körmük szakadtáig igyekeznek elpusztítani az ördögi Drakula grófot. A játékötlet alapja kísértetiesen hasonlít az egyik, manapság már lassan feledésbe merülő társasra, ami Scotland Yard, illetve magyar másolatként Police 07 néven futott. Aki nem emlékezne, annak röviden elmesélném, hogy a két játék arról szolt, hogy a négy nyomozó egy adott nagyvárosban (London vagy épp Budapest) igyekezett egy szökevény bűnöző, Mr. X nyomára akadni, aki különféle tömegközlekedési eszközökre szállva próbált az időt húzva kereket oldani. A Drakula dühében ezt az alapot turbózták föl a készítők, hiszen egyszerű menekülésen kívül, amolyan amerikai módra megspékelték egy rakat fegyverrel, misztikus eseményekkel és egy igazi vérre menő küzdelemmel.

A nagy hajtóvadászat kezdetén Drakula gróf tartózkodási helyét még homály fedi, az őt irányító játékos dönti el, melyik európai városban bújjon meg, majd a minden körben le kell raknia a táblán látható kártyasávra egy lefordított helyszín lapot, amelyen mindig egy város (vagy egy tenger) neve szerepel, rárak készletéből egy bonyodalom lapkát (farkasok, zsiványok, vihar, vagy épp köd) ezzel titkosan jelölve a vámpír útvonalát. A vadászok sorban utazgatnak Európa nagyvárosai között és igyekeznek Drakula nyomára lelni, hiszen ahol már járt a vámpír ott a grófot megszemélyesítő játékos fölfedi a megfelelő lapot és a rá helyezett bonyodalmat, amely életre kelti egyik csatlósát vagy egy misztikus természetfeletti jelenség próbálja hátráltatni az üldözőket. A sokszor életveszélyes nyomokra bukkanva a nyomozók igyekeznek fókuszálni erőiket, hogy kisakkozzák ellenfelük búvóhelyét, a földerített nyomvonalakból számolgatva lehet következtetni Drakula jelenlegi hollétére, hogy bekeríthessük és legyőzhessük a megfelelő pillanatban. A macska-egér harcot fűszerezi, hogy a napszakok váltakozására is figyelnie kell mindenkinek, hiszen a napfényben a vámpírok erejüket vesztik, viszont, amint leszáll az éj, természetfeletti hatalmukkal a legfelkészültebb ellenfeleit is képes elpusztítani. A harcrendszer egy kő-papír-olló (támadunk, kitérünk vagy menekülünk) és kockadobás ötletes ötvözete, amit természetesen különféle tárgyakkal, eseményekkel, és képességekkel fordíthatunk a saját javunkra.

Megmondom őszintén már régebben, a magyar megjelenés után próbáltam ki a játékot, tetszett is, de nem voltam tőle elájulva. Az ember manapság tobzódik az újdonságokban, és hajlamos úgy válogatni a társasjátékok között, hogy az összetettebb, szerencsétől függetlenített, agyalósabbakat választ, így most amikor újra előkerült a Drakula dühe, már csak legyintettem, hogy na, én az ilyeneken már túl vagyok. És persze olcsó sznobériámra jött az arculcsapás, amikor az embert elkapja egy játék hangulata, amikor eszeveszetten kezdi gyűjteni a karókat és az ezüst pisztolygolyókat, számolgatja, hogy hogyan is lehetne sarokba szorítani a vérszomjas grófot, hogy a hajnal virradtával lecsaphassunk rá. Egy hét telt el, és amikor a harmadik parti után győzködi ellenfeleit, hogy ugyan már, csak egy vércseppen múlott, igazán belefér egy visszavágó, akkor jössz rá, hogy nincs értelme összetettség alapján válogatni a játékokat, hiszen mindig az a lényeg, hogy jól szórakozzuk, legyen szó teljes civilizációk felvirágoztatásáról, egy vállalkozás beindításáról, vagy épp egy kis könnyed, esti vérszívásról.

A Piccobello mellett egy másik társasjátékot is kölcsönvettem, hogy a fiam kipróbálhassa, a Rüsselbandét, amely afféle egyszerű dob és lép jellegű játék, a modernkori társasjátékozás egyik atyjának kései, 2000-es gyerekjátéka. A dobozon "4 éves kortól" szerepel, mint a legtöbb dob és lép társason; gondoltam, a három és fél eves lurkónak ez már pont jó lesz.