játszma

Részben azért, mert sokat játszogatott Apa játékaival korábban, részben pedig a Maszkabál-rajzfilm és az óvodai farsang hatására (még a keresztfiam is kalóznak öltözött!), Miska elkezdte mondogatni, hogy ő bizony szeretne kalózos játékkal játszani. Csak egy probléma volt ezzel: Apa kalózos játékai még nem az ő korosztályának valók. Tiszta szerencse, hogy Apa egyébként is régen ki akarta már próbálni kedvenc tervezője gyerekbarát memóriajátékát, amely, a szerencsét végletekig fokozandó, tavaly ősszel éppen a harmadik áttematizált változatában - igen, kalózos grafikával - jelent meg.

Ennek a játéknak, amely eredeti címén az Alles Tomate! (Minden paradicsom!) címet viseli, régen megjelent már a magyar változata is Vita memorita néven. Az akkor még a "élet a tanyán" témával ellátott játék szépen megnyerte 2008-ban a Német Fejlesztőjátékíjat "6 éves kortól" kategóriában, de többek között a Kinderspiel des Jahres, vagyis az Év gyerekjátéka zsűrije is ajánlotta öt évvel ezelőtt. Nem csoda, hogy 2009-ben megjelent a folytatás Alles Trolli! (kb. Minden utazóbőrönd!) címmel, ezúttal az utazás tematikájára építve, majd 2012-ben az általam végül beszerzett Alles Kanone! (Minden ágyú!). Az eredeti szabályokat összehasonlítva megállapíthattam, hogy a játékszabály a három kis dobozban tökéletesen megegyezik - kizárólag a grafikák és a téma különböztetik meg a játékokat egymástól.

Kezdjük egy gyors magyarázkodással, ha már felmerült a kérdés, nem is először: nem, nem vagyok "hétvégi apuka" a szó elterjedt értelmében - boldog, szerető családban élek a feleségemmel és a gyerekeimmel, csupán általában este kevés időm jut a gyerekeimre, és főleg hétvégén próbáljuk minél jobban bepótolni a hétköznapi mulasztást. A rovat címe pedig azért lett Hétvégi apuka, mert ezzel hétvégenként jelentkezem lassan másfél éve, és azon bejegyzéseket akartam megkülönböztetni ezzel, amelyek a gyereke(i)mmel való társasjátékozásról szólnak. Hogy a blog jelenleg csak ebből a rovatból áll, az már más történet, és elmesélésére egy másik alkalommal kerül sor…

És akkor némi visszatekintés is a blog korábbi cikkeire: már a rovat legelső bejegyzésében írtam, hogyan kezdődött a társasozás a fiammal - észrevette, hogy a szekrény tele van "apajátékokkal", és kíváncsiságát nem tudta legyőzni, én pedig szívesen nyitottam ki vele esténként egy-egy dobozt, hogy megnézzük annak tartalmát, esetleg eljátszadozzunk vele. A Beppo der Bockot már három éve beszereztem, és Miska nemegyszer el is játszogatott az alkatrészeivel és különösen a két kis fémgolyóval, amelyek igen mókásan viselkednek a mágnes közelében. Éppen egy éve meg is említettem ezt már a blogban:

"a Beppo der Bock (…) remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján."

Amint megismerte a kezdőknek való verziót, Miskát teljesen magába szippantotta A Gyűrűk Ura (Reiner Knizia gyerek-társasjátéka) világa. Rögtön újrajátszást követelt, ráadásul a haladó szabályokkal. Ezek több témát, több (gyerekekre méretezett) döntést, és főleg: több mókát visznek a játékba, úgyhogy rögtön az első ismétléskor már a haladó szabályok szerint játszottunk.

Amint azt a legutóbb leírtam, a játékban a Megyétől jutnak el hobbitjaink (kockadobások segítségével) a Végzet hegyéig, Szauronhoz (ahogy Miskának elmagyaráztam, a nagyon rossz varázslóhoz). Útjuk során barátokra tesznek szert és ellenségekkel küzdenek (mindkettő lapkák formájában került a táblára, illetve az ellenfelünk útjának nehezítésére használt nazgűlok fabábukként); az nyer, akinek sikerül a pálya végén legyőznie Szauront.

Értelmiségi (sznob) és "túl régen voltam gyerek" körökben illik szidni, lenézni Bartos Erika könyveit (Anna, Peti és Gergő-sorozat, Bogyó és Babóca meg a többiek). Nyilván nem is minden alap nélkül: mind a nyelvezet, mind a narratíva ezekben néha bántóan gyenge. A helyzet azonban az, hogy mégis csak tudhat valamit, konkrétan azt, hogy miként szólítsa meg a gyerekeket - ehhez talán sok dicsért művésznél is jobban ért. A célzott korosztály (bölcsisek és óvodások) nagyon is kedveli ezeket a műveket. A Bogyó és Babóca alapján készült animációs sorozat ráadásul a maga profi gárdájával (animációs rendezők, zene, narrátor) jóval az alapanyag fölé emeli a meséket. Nem véletlen, hogy a menő katicalány, a két lábon járó csigafiú és a rovarnép történeteire immár egész franchise épül, pólók, kegytárgyak - és társasjátékok formájában.

Különböző okokból kifolyólag (szakmai érdeklődéstől kezdők játszatásáig) rendszeresen beszerzek családbarát, könnyed társasjátékokat, amelyek mellé a gyakori (és gyakran komplexitásmániás) társasozók le nem ülnének játszani - így gyakran szórakoztató játékoktól és eredeti ötletek megismerésétől esnek el. A Rondo 2012 végén jelent meg, és ránézésre afféle Keltis-jellegű mókát ígért (a tervezőjük mindenesetre megegyezik, Reiner Knizia). Nos, valójában annál is könnyedebb, tökegyszerű kis játékról van szó, amely elsőre okozott is nekem kisebb csalódást, mielőtt mind a család, mind a nem gyakorlott társasozók csapata, akiknek bemutattam, keblére ölelte volna.